Sárkánykönnyek

A kicsi Draco öt éves korának minden erejével szorította apja ingjének finom anyagát. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és remegése sem enyhült.
Lucius hiába vigasztalta, hiába ringatta, hiába csitította, semmi nem használt.

Késő éjszaka volt, mikor lefekvéshez készülődve meghallotta fia rémült sikítását. Azonnal pálcát rántott, és rohant hozzá. Draco szobája üres volt, ám a fürdőszobából fény áradt, és egy pillanattal később nyöszörgést is hallott onnan. Mire belépett, már keserves sírás hallatszott, ám az ő figyelmét elsősorban a mélykék csempén játszódó jelenet kötötte le.
Saját magát látta, amint épp haldoklik, és Dracót, amint siratja. Első pillanatban fogalma sem volt, mivel áll szemben, ám a következőben már szembeszállt a mumussal. Pár pillanattal később a lény a szekrénybe zárva végezte, ő pedig fiát kereste tekintetével. Meg is találta. Mögötte volt, a sarokban gubbasztva, térdeit magához ölelte, és arcát a karjára hajtva sírt.

Letérdelt mellé, és magához ölelte, csendesen mormolva, megmutatva neki, hogy jól van, nincs baja, és amit korábban látott, csak illúzió volt.
Draco először nem engedett, és nem is akarta kinyitni a szemét, de miután megtette, és meglátta apja jól ismert arcát, újult erővel zokogott fel és bújt az ölelésébe.
Lucius ölbe vette, majd a fiú ágyára ülve igazgatta el a kicsi lábait, hogy kényelmesebben ülhessen az ölében.

Draco sokáig sírt, és ő már azon volt, hogy bead neki valami nyugtatót, annak ellenére, hogy túl fiatal volt az ilyen szerekhez. Halkan mormolt a picinek, és már épp kezdte feladni, mikor a zokogás csitulni kezdett. A fiú óvatosan felemelte a fejét, és felnézett rá. Kövér könnycseppek ültek hosszú, szőke szempilláin, és maszatos kis arca is csillogott a kandallóban égő tűz fényénél. Előhúzta zsebkendőjét, és óvatosan letörölte a könnyeket, majd segített kifújni az orrát. Erre főképp azért volt szükség, mert Dracónak esze ágában sem volt kiengedni apja ingjét apró kezei szorításából.

– Ugye, nem hagysz e-e-el? – kérdezte sírástól dadogva, könyörgő szemekkel nézve apja oly jól ismert szürke szemébe. – Ugye, nem halsz meg te is, mint Csillag?
Lucius újra magához szorította fiát, úgy simogatva a hátát, és a puha, selymes tincseit. Egy puszit adott a buksijára, miközben felidézte, mennyire megsiratta fia a fekete lovát, mikor az elpusztult. Mit válaszolhatna? Hogy nem? Nem volt halhatatlan.
– Mindig itt leszek neked, Draco. Amikor csak szükséged lesz rám, engem megtalálsz.
– De te is meg fogsz halni, igaz? – sírta a fiú, és újabb kövér cseppek folytak végig az arcán. – Te is ott leszel majd Nagyapával és a többiekkel a falon. De én azt akarom, hogy itt legyél! Velem – hüppögte.

– Ha rajtam múlik, még nagyon sokáig veled leszek, fiam – mormolta behunyt szemmel.
– Az jó – válaszolta a kicsi, és Lucius meglepetésére egészen megnyugodott. Draco tudta, ha apja valamit megígér, az úgy is lesz. Mindig eléri, amit akar. Szóval, ha apja azt mondja, ő megtesz mindent, hogy vele maradhasson, akkor maradni is fog.
– Szeretlek, apa – súgta halkan, és hamarosan álomba szenderült apja biztonságot nyújtó karjai közt.


VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés