Örökké szeretni

Leírás: Ez egy rövid, keserédes történet Draco és Hermione szerelméről. A karakterek kissé OOC-re sikerültek. Köszönet a bétázásért Luna_L-nek!

Hermione kezébe vette a komódon álló fényképet.
A kép Dracót és őt ábrázolta az utolsó iskolai évükben. A fiú vidáman mosolygott a kamerába, átkarolva Hermione vállát, majd felé fordulva egy puszit nyomott a lány arcára.
A nő elmosolyodott, amikor felderengtek előtte a régi, szép emlékek. Dracóval hatodéves korukig szívből utálták egymást.
Aztán egy közös büntetőmunka megváltoztatott mindent.

– Tegyék a polcon lévő üvegeket méretük szerint sorba, kezdve a legnagyobbal, ezen kívül tegyenek rendet a hozzávalók között a szertárban. Két óra múlva visszajövök, addig ajánlom, hogy mindennel végezzenek – mondta Piton, aztán magukra hagyta őket a bájitalteremben.
Hermione ledobta a táskáját az első padra, aztán elindult a polcok felé.
Draco ezzel szemben odasétált a tanári asztalhoz, kihúzta a széket, majd leült és hátradőlve feltette a lábát a tanári asztalra.
– Malfoy, a büntetőmunka rád is vonatkozik!
– Ugyan már, Granger, csak nem gondolod, hogy bemocskolom a kezem? Az ilyen munka a sárvérűeknek való – mondta gonoszul vigyorogva.
Ha nála lett volna a pálcája, Hermione biztosan megátkozza, de Piton korábban mindkettejüktől elkobozta.
– Malfoy, told ide azt az arisztokrata segged, és segíts! – kelt ki magából.
– Vigyázz a szádra, Granger, mert nagyon megbánod – vágott vissza a mardekáros fiú felpattanva a székből.
– Miért, mit fogsz csinálni? Csúnyán nézel?

Draco dühösen megindult felé. Hermione, aki közben rájött, hogy mégsem volt túl jó ötlet felbosszantani a fiút, a fal felé kezdett hátrálni.
– Ne gyere közelebb – mondta bizonytalanul, miközben valami fegyverként használható tárgyért kutatott. Háta mögött azonban csak a csupasz falat tapintotta.
A fiú megragadta és a falnak lökte. Egyik kezét a lány mellett a falnak támasztotta, míg a másikat Hermione nyakára csúsztatta.
– Szegény kis Granger. Most nincsenek itt a barátaid, hogy megvédjenek. Mit fogsz most csinálni? – kérdezte tőle gúnyolódva.
Hermione érezte, hogy Draco egyre jobban szorítja a nyakát, miközben gonoszul elmosolyodik. Látszólag élvezte, hogy a lány most csak tőle függ.
Kezeivel próbálta lefeszegetni a torkát fojtogató kezet, de sokkal gyengébb volt nála.
A fiú olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk. A szemei furcsán csillogni kezdtek, úgy, ahogy Hermione azelőtt még sohasem látta.
Enyhült a szorítás a nyakán, majd Draco megfogta az állát, kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen.
– Kitaláltam valami sokkal jobbat – suttogta, miközben le sem vette a szemét a lány ajkairól. – Csókolóztál már, Ganger?
– Eszedbe ne jusson – tiltakozott Hermione, de csak eddig jutott, mert a fiú közelebb hajolva birtokba vette az ajkait. Egyre erőszakosabban, egyre türelmetlenebbül csókolta, végül a lány nem bírt tovább ellenállni, hagyta, hogy Draco elmélyítse a csókot.
Néhány másodperc múlva a fiú elhúzódott, mindketten levegő után kapkodtak.
Hermione tért magához elsőként, teljes erőből ellökte magától a fiút, a táskájához szaladt, felkapta, majd kimenekült a teremből.


Ezek után másnap arra számított, hogy Piton bájitaltan után neki fog támadni, amiért nem végezte el a büntetőmunkát és engedély nélkül elhagyta a termet, de tévedett.
A bájitaltanár ugyan ott marasztalta óra után, de csak azért, hogy visszaadja neki a pálcáját és megfeddte, mert nem várta meg, amíg ő visszatért. A lány elnézést kért, aztán barátai után indult, de a folyosón megállította egy hang.
– Granger, ezért tartozol nekem – hallotta meg maga mögül Draco hangját.
– Nem értem, miről beszélsz, Malfoy – nézett a fiúra.
– Mit gondolsz, Piton miért nem szidott le? Mert én elvégeztem a munkát helyetted is, és azt hazudtam neki, hogy azért mentél el, mert nem érezted jól magad.
– Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza Hermione hitetlenkedve. El sem tudta képzelni, hogy a fiú segítsen, ráadásul pont neki!
– Jól hallottad. Ezek után tartozol nekem. Légy ma este nyolckor az északi toronyban. Egyedül gyere – tette még hozzá, aztán magára hagyta az összezavarodott lányt.


Hermione először szilárdan elhatározta, hogy nem fog elmenni a találkozóra, elvégre ki tudja, milyen csapdát készített elő számára a mardekáros fiú.
Végül mégis győzött benne a kíváncsiság és nem akart adósa maradni Dracónak, ezért kölcsönvéve Harry láthatatlanná tévő köpenyét, elindult a torony felé.
Útközben nem találkozott senkivel sem, alig tíz perccel később már a toronyba vezető lépcsőn járt. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Amikor látta, hogy Draco egyedül van, levette a köpenyt és közelebb sétált hozzá.
– Itt vagyok. Mondd el gyorsan, mit akarsz, essünk túl rajta.
A fiú, aki eddig a párkányon könyökölve nézte a birtokot, lassan felé fordult.
– Nyugalom, Granger. Nem sietünk sehova – mondta egy félmosoly kíséretében.
– Nyögd már ki, mit akarsz – türelmetlenkedett Hermione.
– A társaságodat.
– Tessék? – döbbent meg a boszorkány.
– Jól hallottad. Beszélgetni akarok veled, anélkül, hogy sértegetnénk egymást.
– Na jó, ez vagy valami ócska trükk, vagy valaki romlott bájitalt itatott meg veled.
– Egyszer vagyok veled kedves, akkor is sértegetsz. Tudod mit? Menj innen!
– Malfoy, én …
– Azt mondtam, takarodj! – kiabált rá Hermionéra, aki ettől megrémült és a köpenyt szorongatva elrohant.

Ezek után három hétig nem is szóltak egymáshoz.
Hermione, bár nem ismerte volna be, figyelte a mardekárost.
Draco az idő múlásával egyre sápadtabb lett, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Órákon szinte alig lehetett hallani a hangját, Harryékkel sem kötekedett annyit, mint korábban. Ha mégis összetűzésbe kerültek és ő is ott volt, a fiú őt nem sértegette.
A lány nem mert ránézni, de érezte magán a szürke szemek pillantását, amik szinte égettek.
Aztán egyik este, amikor a könyvtár egyik eldugott sarkában éppen az átváltoztatástan házi feladatát írta, úgy érezte, valaki figyeli, ezért felpillantott.
Draco támaszkodott az egyik szekrénynek, keresztbe font karokkal és őt nézte.
– Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle a lány bizonytalanul.
– Azt én magam sem tudom – suttogta a fiú és zavartan egyik kezével a hajába túrt.
Hermione attól félt, hogy megint elriasztja magától, ezért gyorsan közbeszólt.
– Nem ülsz le? – mutatott a vele szemben lévő székre.
Draco néhány másodpercig az arcát fürkészte, aztán lassan bólintott. Kihúzta a széket, megfordította és úgy ült le, hogy karjaival a szék háttámláján támaszkodott.
– Mit csinálsz?
A lány tudta, hogy igazából nem is erről akar beszélni, de úgy döntött belemegy a játékba, és nem kezd el faggatózni.
– Az átváltoztatástan házit. Te már megírtad?
– Igen, már délután elkészültem vele.
– Esetleg… lenne kedved segíteni? – kérdezte Hermione.
Mindketten nagyon jól tudták, hogy nincs szüksége segítségre, elvégre ő volt az osztályelső, de Draco csak bólintott.

Ettől a naptól kezdve, szinte minden este találkoztak a könyvtárban. Először csak általános dolgokról beszélgettek, mint az iskola, a tanárok, vagy a házi feladatok.
Aztán szép lassan elkezdtek egymásnak mesélni önmagukról.
Amikor a jövő került szóba, Draco arca mindig elkomorult és nem volt hajlandó beszélni ennek az okáról.
Ilyenkor Hermione mindig igyekezett megnevettetni, vagy elterelni a gondolatait.
– Draco, tudod, igazán nem kéne kötözködnöd Harryékkel – dorgálta meg a lány, már sokadszorra.
– De ma tényleg ők kezdték, te is láttad! – tiltakozott a szőke mardekáros.
– Lehet, hogy ma ők kezdték, de neked akkor sem kellett volna folytatnod.
– Te folyton csak őket véded – sértődött meg Draco.
– Ez nem igaz!
Ekkor egy felháborodott kiáltás hallatszott tőlük jobbra. Mindketten a hang irányába fordultak, ahol szembe találták magukat egy tajtékzó Ronnal és az őt lefogni próbáló Harryvel.
– Hermione, mégis mit csinálsz te itt ezzel a görénnyel kettesben? – kérdezte Ron dühösen.
– Mint látod, Weasley, éppen beszélgetünk. Tudod, az értelmes emberek ilyet is szoktak csinálni – kötekedett Draco.
– Fogd be, Malfoy! Hermione? – nézett barátjára kérdőn Harry.
– Draco igazat mondott, beszélgettünk.
– Draco? Mióta szólítod őt a keresztnevén? – faggatta tovább Ron ingerülten.
– Néhány hete – vont vállat a lány. Eddig nem merte megemlíteni a dolgot barátainak, de most furcsamód egyáltalán nem szégyellte magát.
– Hetek óta hazudsz nekünk és a hátunk mögött találkozgatsz Malfoyjal? – Harry hangja inkább csalódott volt, mint dühös.
– Nem akartam hazudni nektek, de tudtam, hogy úgysem értenétek meg a dolgot.
Ron közben kiszabadította magát és pálcát fogott a mardekáros fiúra.
Mielőtt azonban bármilyen átkot is használhatott volna, Hermione Draco elé lépett, széttárva a karjait.
– Ebből elég volt, Ron! Draco ugyanúgy a barátom, mint ti ketten. Ha ezt nem vagy képes elfogadni, akkor soha nem is voltál igazán a barátom – mondta keményen.
Ron erre hátat fordított nekik és faképnél hagyta őket. Harry még egy utolsó, megvető pillantást küldött a szőke fiú felé, aztán barátja után indult.

A lány Draco felé fordult. – Sajnálom. Ron olyan fafejű tud lenni.
– Várj! Jól értem, azért kérsz bocsánatot, mert Weasley egy idióta? – vigyorgott a fiú.
– Draco!
– Jó, jó! Hermione, nincs miért bocsánatot kérned, kiálltál mellettem velük szemben. Ez sokat jelent – suttogta az utolsó mondatot alig hallhatóan.
A lány elmosolyodott.
A fiú jobb kezével végigsimított Hermione arcán, aki ettől abbahagyta a mosolygást.
Hirtelen mintha megfagyott volna az idő, csak ők ketten léteztek. Draco hüvelykujját lassan végighúzta a lány alsó ajkán, ami a gyengéd mozdulattól önkéntelenül is elnyílt.
Mindketten ugyanazt a vágyat fedezték fel egymás szemében, ami azóta lappangott bennük, mióta a fiú először megcsókolta őt a bájitalteremben. Draco lassan közelebb hajolt hozzá, majd gyengéden csókolni kezdte.

Miután végre bevallották egymásnak az érzéseiket, akkor sem ment minden gond nélkül. Harry és Ron hetekig nem voltak hajlandóak szóba állni a lánnyal, mert úgy érezték, Hermione elárulta őket.
A nehéz időkben egyetlen vigasza Draco volt, aki végig mellette állt, még háztársaival is szembeszállt, hogy megvédje őt.
Az iskolában hamar elterjedt, hogy ők ketten járnak, így akárhova mentek is a kastélyon belül, kérdő, vagy gúnyos tekintetek kereszttüzébe kerültek.
Végül egyik este a könyvtárban, megjelent két barátja.
– Hermione, azért jöttünk, hogy beszéljünk veled – mondta Harry.
– Akkor én magatokra hagylak titeket – mondta Draco és felállt. A két fiú mellett elsétálva odasúgta nekik. – Ha megbántjátok, velem gyűlik meg a bajotok!
A lány legnagyobb meglepetésére mindkét fiú biccentett, aztán leültek vele szemben.
– Nézd, ez a helyzet elég furcsa nekünk, de az elmúlt hetek során sokat gondolkodtunk a dolgon. Rájöttünk, hogy te sokkal fontosabb vagy nekünk annál, hogy Malfoy miatt hátat fordítsunk neked.
– Szeretnénk bocsánatot kérni az ostoba viselkedésünkért – mondta Ron bűnbánóan.
Hermione, akinek a fiúk legalább annyira hiányoztak, felállt és melléjük lépve mindkettejüket megölelte.
– Annyira örülök, hogy újra jóban vagyunk – suttogta könnyes szemekkel. Amikor elengedte őket, felvetődött benne egy kérdés. – De miért pont most döntöttetek így?
– Azért, mert ma délután Malfoy megállított minket a folyosón és elmondta, mekkora hülyék vagyunk, hogy fájdalmat okozunk neked – felelte Harry némi öniróniával.
– Draco beszélt veletek?
– Igen. Azt mondta, nem bírja nézni, ahogy szenvedsz.
– Nem szívesen ismerem el, de Malfoynak igaza van – mondta Ron.
– Úgy tűnik, tényleg szeret téged – mosolyodott el Harry.

A nő visszatette a fényképet a komódra. Emlékezett a napra, amikor a kép készült.
Nem sokkal azután, hogy kibékült a barátaival, egy roxmortsi hétvégén épp a faluban sétáltak, kéz a kézben.
Az egyik kirakatban felfigyeltek a felnagyított, mozgó képekre.
– Csináltassunk egy fényképet – javasolta a fiú hirtelen. – Azt akarom, hogy legyen egy közös képünk, amit akkor is elő tudok venni, ha nem vagy velem.
– Ugyan már, miért ne lennék veled?
Draco nem válaszolt, csak behúzta a lányt a boltba, ahol aztán elkészült az első közös fényképük.
Aznap csak egymással törődtek és senki mással. Amikor a kastélyba visszaérve a fiú a Szükség Szobája felé húzta, hogy kettesben legyenek, ő nem tiltakozott.
Azon a felejthetetlen délutánon Hermione nem csak a testét, de a szívét is örökre Dracónak adta.

– Anyu, gyere már! Megjött nagyapa – szaladt be a nő szobájába egy öt év körüli, szőke kisfiú.
– Köszönöm, drágám, máris megyek – válaszolta Hermione.
Scorpius csak bólintott, aztán magára hagyta őt.
A nő vett egy nagy levegőt és elindult a nappali irányába. A szobából beszélgetés hangjai szűrődtek ki.
Az ajtón belépve ott találta fiát, amint az egyik játékát mutatja a nagyapjának.
Amikor Lucius észrevette őt, felállt a székből.
– Hermione – biccentett felé.
Ő viszonozta a köszönést.
– Indulhatunk?
– Igen – felelte Hermione.
– Hova megyünk, anyu?
A nő leguggolt a fia elé és megsimogatta az arcát. – Meglátogatjuk aput – válaszolta gyengéden.

A nyári szellő lágyan lebegtette a fák leveleit, ahogy a kis csoport lassan haladt előre.
Hermione a fia kezét fogta, mellettük Lucius sétált. Ahogy egyre közelebb értek úti céljukhoz, a nő szíve annál jobban összeszorult.
Végül megálltak egy széles, fekete márvány sírkő mellett.
Lucius lehajolt és felvette Scorpiust. – Köszönj szépen apukádnak – mondta neki.
A kisfiú körbenézett, majd értetlenül nagyapjához fordult.
– De én nem látok itt senkit.
A nőnek összeszorult a torka, kisfia szavait hallgatva. Igyekezett uralkodni magán, nem akarta, hogy Scorpius észrevegye, hogy sír.
– Apád a végső csatában vesztette életét, amikor a jók oldalán harcolt. Itt helyeztük végső nyugalomra – magyarázta rekedtes hangon.
A kisfiú, mintha csak megérezte volna a felnőtteken eluralkodó szomorúságot és fájdalmat, elhallgatott.
Kicsit később Lucius felajánlotta, hogy beviszi unokáját a házba, amit Hermione hálás mosollyal köszönt meg.
Magára maradva, közelebb lépett a sírkőhöz és egyik kezével végigsimított a hideg márványon.

Szerelmük beteljesülése után néhány héttel a Sötét Nagyúr támadást indított a Roxfort ellen. A csatában Draco és ő is a világos oldal mellett küzdött.
Éppen egy halálfalóval párbajozott, amikor Bellatrix egy halálos átkot küldött felé. Megbénult, nem volt ideje elugrani előle. Draco, aki nem messze állt tőle, szemtanúja volt a támadásnak és elé vetette magát, hogy megvédje őt.
Az átok a mellkasa közepén találta el. Teste élettelenül zuhant hátra.
Az őrült nőt közben Bill elkábította, de Hermione abban a percben nem törődött semmi mással, Draco mellé térdelt.
– Draco! Neeem! Kérlek, térj magadhoz – zokogott felette.
A csatát ugyan Harryék nyerték meg, de ő még két héttel később is csak egy üres buroknak érezte magát. Nem tudta, mit tegyen, mihez kezdjen az életével Draco nélkül. Barátai és családja vigyáztak rá és támogatták, de a lányt már ez sem érdekelte.
Kellett találnia valamit, egy célt, amiért képes tovább élni. Nem sokkal később megtudta, hogy terhes…

A kezében tartott kis virágcsokrot a sírra helyezte. Nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Ujjait végighúzta a gravírozott betűkön.
– Örökké szeretni foglak és vigyázok a csodálatos ajándékra, amit tőled kaptam – suttogta.
Lassan hátrébb lépett, szemeit továbbra is a sírra szegezve. Letörölte könnyeit, és lassan elindult a ház irányába.

VÉGE

Sziasztok! Remélem tetszett a történet. Nagyon örülnék néhány kritikának!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés