Lucius – miután hazaért –, egyenesen a dolgozószobába ment, és magához hívott egy pohár whiskyt. Leült a székébe, és gondolataiba merült.
Nem értette, mitől lett ilyen ideges, hiszen minden a tervei szerint alakult. Sikeresen elcsábította Hermionét, mégsem volt teljesen elégedett.
Csak néhány éjszakára tervezett a lánnyal, most mégsem volt képes egy szobában maradni vele anélkül, hogy ne kívánja meg azonnal. Egyszer sem esett szó köztük érzelmekről, aminek az elején kifejezetten örült.
Hermione nem akarta ráerőltetni magát, nem hisztizett, mint a nők általában és nem célozgatott komolyabb kapcsolatra sem. Egyszerűen csak elfogadta azt, amit ő nyújtott.
Viszont minél többször tartotta őt a karjaiban, annál erősebb lett benne az érzés, hogy valami hiányzik. Már nem volt elég, hogy a lány testét birtokolja, vágyott valami sokkal többre, mélyebbre, ami kicsit meg is rémisztette.
Elvégre ő, Lucius Malfoy, nem érezhet utálaton kívül semmi mást a sárvérűek iránt, a lány mégis úgy vonzotta őt, mint pillangót a lámpafény. Nem tudott betelni vele, és nem volt képes elküldeni sem, pedig már sokszor megfogadta magában, hogy eltaszítja Hermionét, mielőtt még súlyosabbá válna a helyzet.
A mások által annyira irigyelt tartása és önfegyelme azonban egy perc alatt semmivé foszlott, amint meglátta őt, és semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy minél előbb magához húzhassa, és megcsókolhassa.
Eddig is sejtette, hogy Hermione nem szándékozik világgá kürtölni a kapcsolatukat, de most, hogy megbizonyosodott róla, dühbe gurult. A lány úgy tesz, mintha szégyellnie kellene őt, pedig inkább büszke lehetne arra, hogy ő egyáltalán ránézett.
Abban is biztos volt, hogy ha egyszer kiderül majd a kapcsolatuk (mert egyszer biztosan ki fog), el fogja veszíteni őt. A lány nem szállna szembe a barátaival és a családjával, ahhoz szeretnie kéne őt.
– A fenébe, hálás lehetne, hogy szóba állok vele – kiabálta, és a poharat dühében a padlóhoz vágta.


A hátralévő néhány nap villámgyorsan eltelt, elérkezett a terv végrehajtásának reggele.
Hermione még a szokásosnál is korábban ébredt. Gyorsan lezuhanyozott, aztán felöltözött. Mivel még volt fél órája a reggeliig, úgy döntött, olvasással tereli el a figyelmét, de nem tudott belemerülni a könyvbe.
Nem csak a mai akció miatt volt ideges, hanem Lucius furcsa viselkedése is foglalkoztatta. Az igazgatóval történt megbeszélés utáni vitájuk óta a férfi nagyon távolságtartóan viselkedett. Mintha megharagudott volna azért, mert Hermione fél attól, kitudódik a kapcsolatuk.
A lány attól tartott, múltkori habozásával elrontott mindent. Pedig Lucius igazán megérthetné, hogy nem mindenki olyan erős, mint ő. Számára igenis nagyon fontos volt a családja és barátai véleménye, és tudta, nem lenne teljesen boldog a férfi mellett, ha a többiek elfordulnának tőle.
– Persze ettől egyáltalán nem kell félnem, hiszen Lucius nem szeret, és már meg sem próbál közeledni hozzám – gondolta keserűen. Hiányzott neki a férfi gyengédsége, ugratása, sőt még a veszekedéseik is, amiket aztán mindig lángoló kibékülések követtek…


Bellatrix izgatottan lépett ki a kandallóból. Lucius korai levele nagyon meglepte.
Mióta Cissy meghalt, sokszor célozgatott arra a férfinak, hogy szívesen megvigasztalná, de Lucius eddig mindig elhárította minden közeledését. Még azzal az ostoba Dracóval is megpróbált jobban kijönni, hogy aztán rajta keresztül megkaparintsa az apját, de őt még ez sem érdekelte.
Erre ma reggel küld egy üzenetet azzal, hogy sürgősen beszélnie kell vele, néhány bizalmas dologról. Talán végre sikerül őt elcsábítania.
Leoldotta magáról a köpenyét, és elégedetten végigsimított vörös ruháján. – Ennek a szexi ruhának még Lucius sem fog tudni ellenállni – gondolta elégedetten.
– Gonky! – szólította a házimanót, de nem történt semmi. – Mit képzel magáról az a kis patkány? Gonky – kiabálta dühösen, de a manó még mindig nem jelent meg.
Bella előkapta pálcáját, és elindult az ajtó felé. A folyosóra érve még mindig nem vett észre semmi gyanúsat, de már rég megtanulta, hogy nem hihet a látszatnak.
A dolgozószoba felé vette az irányt, mivel tudta, hogy Lucius ideje nagy részét ott tölti. Kopogás nélkül berontott az ajtón. Mindenre felkészült, de a látvány még így is meglepte.
Lucius az asztal előtt feküdt a földön. Ruhája több helyen is szétszakadva, fején egy hatalmas sebből folyt a vér. Közelebb lépett hozzá, hogy megnézze, életben van-e még.
Ahogy lehajolt hozzá, nem figyelt oda, és nem vette észre, hogy egy átok tart felé, csak amikor már késő volt. A hátráltató ártás egyenesen a háta közepén érte, nekitaszította a szekrénynek. Eszméletlenül csuklott össze.
– Kicsit durva voltál vele, nem gondolod? – kérdezte Lucius, miközben felkelt a földről, és az ajtóban álló Hermionéhez fordult.
– Ennél sokkal többet is megérdemelne – válaszolt a lány, miután levette magáról Harry köpenyét és újra láthatóvá vált.
– Ebben egyetértek veled, de jobb lenne, ha inkább a feladatra koncentrálnál.
Miközben a férfi helyrehozta az öltözékét, és eltüntette a sebet a fejéről, Hermione szorosan megkötözte Bellát, elvette a pálcáját és a biztonság kedvéért küldött rá egy álom bűbájt, hogy amíg vissza nem érnek, biztos ne térjen magához.
– Itt a Százfűlé főzet. Tudod, mit kell tenned, kint megvárlak – mondta Lucius és magára hagyta a lányt.


Hermione először is lemásolta a nő ruháját és gyorsan felvette. Itt-ott nagy volt rá, de nem számított, elvégre nemsokára tökéletesen passzolni fog rá.
Szerzett egy hajszálat, amit aztán a főzetet tartalmazó üvegcsébe tett. Kicsit összerázta az üveg tartalmát. Bár a gondolattól is hányingere lett, hogy most „Bellatrix turmixot” kell innia, valahogy uralkodott magán, és ivott a főzetből.
Már ismerős volt számára a furcsa, émelygő érzés, ami a teste átváltozását kísérte. Amikor kinyitotta a szemét, és az elővarázsolt tükörbe nézett, gyűlölt ellensége arca nézett vissza rá. Megnyugodott, hogy eddig minden a tervek szerint ment.
Sietve magához vette Bellatrix pálcáját, és kilépett a szobából. Tudta, hogy igyekezniük kell, mert a főzet hatása csak egy óráig tart.
Lucius a nappaliban várt rá. Nem szólt egy szót sem, csak elégedetten biccentett.
Előre megbeszélték, hogy a kandallón keresztül mennek a Foltozott Üstbe, aztán onnan tovább a Gringottsba.
Minden gond nélkül megérkeztek a kocsmába. Szerencsére egy ismerőssel sem találkoztak össze.
Az Abszol úton sem kereste senki a társaságukat, inkább elfordultak, vagy hoppanáltak, ha meglátták őket. Hermione már kezdett megnyugodni, amikor egy nagyon ismerős hang szólította meg.


– Bellatrix és Lucius! Micsoda meglepetés – hallatszott a hátuk mögül.
Mindketten megfordultak. Hermione, amikor felismerte a hang tulajdonosát, nagyon megrémült. Nem más állt előtte, mint Greyback.
– Mit akarsz, Greyback? – kérdezte tőle Lucius barátságtalanul.
– Semmit. Csak meglepődtem, hogy ilyen korán itt látlak titeket, ráadásul együtt.
– Nem értem, mi olyan meglepő ebben. Sajnálom, de dolgunk van – fordult el Lucius. Mielőtt azonban elindultak volna, Greyback pálcát rántott.
Hermione az edzésnek köszönhetően még időben elugrott az átok elől, és Luciusszal együtt pálcát rántott.
– Mit képzelsz magadról, te mocskos korcs? – kiabált rá Hermione, Bella szerepét játszva.
– Csak nem képzelted, hogy szó nélkül hagyom, hogy a múltkor beárultál a Nagyúrnak – mondta Greyback.
– Jobban tennéd, ha máskor próbálkoznál a kicsinyes bosszúddal, most nem érünk rá – vette oda flegmán Lucius. Látszott rajta, hogy nem tartja sokra ellenfele képességeit.
– Mégis mi lenne az a fontos feladat? A Nagyúr tud róla?
Hermione megijedt a kérdés hallatán. Mi lesz, ha Greyback idecsődít egy csapat halálfalót, vagy magát Voldemortot?
– Természetesen tud róla. Vagy szeretnéd, ha idehívnám, hogy megkérdezhesd tőle személyesen? – kérdezte Lucius merészen.
A vérfarkason látszott, hogy már egyáltalán nem olyan magabiztos, mint az előbb, ezért Hermione úgy döntött, megadja neki a kegyelemdöfést.
– Lucius, szerintem ez egy nagyszerű ötlet. A Sötét Nagyúr biztosan értékelni fogja, ha idehívjuk őt nyilvános helyre a semmiért – mondta gúnyosan. – Nos, mi legyen? – nézett kérdőn Greybackre.
– Arra semmi szükség – visszakozott rögtön. – Nekem most mennem kell – mondta, és faképnél hagyta őket.
– Szép volt – súgta a lánynak Lucius.


A Gringottsban a kijelölt kobold elkérte tőlük a széf kulcsát, aztán levitte őket a járatokon keresztül.
Luciusnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Bellától nagyon félnek. Az őket kísérő kobold még felnézni sem mert, talán attól félt, hogy akkor megátkozzák.
Végre odaértek a széfhez. Lucius kiszállt, és kisegítette Hermionét is. A kobold közben hatástalanította a széfet védő bűbájokat, és kinyitotta az ajtót.
A lány lába majdnem földbe gyökerezett, amikor meglátta, mennyi pénz, ékszer és műtárgy van a Malfoy széfben. Azt eddig is tudta, hogy gazdagok, de hogy ennyire!
Lucius utasította a koboldot, hogy kint várja meg őket, nem akarta, hogy lássa, mit visznek el. Bár nem beszélhetett volna róla senkinek, fő az óvatosság.
– Arra van – mutatott a terem túlsó vége felé.
A lány követte őt. A kehely egy kis asztalon állt, és egy védőburok vette körül.
Amíg Hermione elkészítette a tökéletes másolatát, Lucius feloldotta a védelmet, és óvatosan kiemelte a kelyhet. A lány betette a helyére a másolatot, aztán visszaállították a védőburkot.
Lucius egy erszénybe rejtette a kelyhet, aztán intett Hermionénak, hogy indulhatnak.
Ahogy haladtak felfelé a járatokban, a lány szíve a torkában dobogott. Már csak néhány perc és megúszták a dolgot.
– Könnyebben ment, mint gondoltam – mondta Lucius, amikor már a Foltozott Üst felé tartottak.
Nem vették észre, hogy valaki figyelte őket, amióta csak megérkeztek az Abszol útra.


Miután visszaértek a kúriába, Hermione vissza is változott.
– El sem hiszem, hogy sikerült! – kiáltotta boldogan, és mindenről megfeletkezve Lucius nyakába ugrott.
Lucius eltolta őt magától. Tudta, hogy már nem sokáig bírja fegyelmezni magát. Márpedig ő nem fogja megadni azt az örömöt a lánynak, hogy lássa, mekkora hatalma van felette. Még soha nem engedte ki a kezéből az irányítást egy nő kedvéért sem, és nem most fogja elkezdeni.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Hermione.
– Nincs semmi baj. Vidd a kelyhet Dumbledore-hoz, én gondoskodom Belláról.
– Lucius, ne hazudj nekem! Napok óta olyan távolságtartó, és rideg vagy.
– Ó, bocsáss meg, hogy nem ölelgetlek a nap minden percében – mondta a férfi gúnyosan.
– Elmondanád végre, hogy mi bajod?
– Nincs semmi bajom. Csak annyi történt, hogy meguntalak – válaszolta Lucius kegyetlenül. Inkább hazudott, mert így még magának sem kellett bevallania, hogy mit is érez valójában.
– Nem hiszem el – rázta a fejét Hermione.
– Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz. Megkívántalak, és megkaptalak. Tudod, kicsit már kezdtél untatni, de egész ügyes lettél az ágyban…
– Elég! Ez az egész nem lehet igaz. Mondd, hogy csak hazudsz – nézett könnyes szemmel a férfira a lány. Lucius nem akart szenvedést okozni neki, de már eldöntötte, hogy elküldi Hermionét, mielőtt késő lenne, ezért nem visszakozhatott.
– Ugyan már, mit gondoltál, hogy beléd szerettem? Ennyire még te sem lehetsz naiv. Csak egy kis szórakozás voltál, semmi több. Ha most megbocsátasz, van egy kis dolgom – fordított hátat a síró lánynak.
Hermione felkapta a kelyhet tartalmazó erszényt, aztán a kandallón keresztül távozott.
Lucius megfordult, és az üres szobában csak ennyit suttogott: – Így lesz a legjobb.


Hermione letette az iroda asztalára az erszényt, aztán zokogva a szobájába rohant. Mindig is sejtette, hogy Lucius csak kihasználja, de a férfi gúnyos szavai tőrként fúródtak a szívébe.
– Hát tényleg nem jelentett neki semmit, ami köztünk történt – gondolta keserűen.
Kopogás hallatszott az ajtó felől, aztán Harry lépett a szobába.
– Mi a baj? – ült le a lány mellé.
– Nem érdekes. – Próbálta elhárítani a kérdést, miközben kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Hermione, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – bíztatta Harry, és a hátát simogatta.
– Ha ezt elmondom, akkor csalódni fogsz bennem, és elfordulsz tőlem.
– Semmi olyat nem tudnál tenni, ami miatt elfordulnék tőled.
Hermione könnyes szemmel ránézett. – Lefeküdtem Luciusszal.
– Tessék? – döbbent le Harry.
– Jól hallottad. Ő szépen kihasznált, én meg hagytam, pedig tudtam, hogy nem jelentek semmit a számára – kezdett el újra zokogni.
– Az a mocskos disznó! Szólok Dumbledore-nak, vagy ha kell, én magam intézem el – pattant fel barátja.
– Harry várj! Én nem akarom, hogy bárki is tudjon róla – húzta vissza őt.
– De az a szemét nem úszhatja meg az egészet csak így!
– Nem kényszerített semmivel, és nem is ígért semmit. Az egészet magamnak köszönhetem.
– Nem a te hibád, Hermione – ölelte át vigasztalón Harry.
– Most biztos nagyot csalódtál bennem.
– Nagyon megdöbbentem, de nem utállak.
– Köszönöm Harry. Kérlek, ne szólj erről senkinek!
– Ha akarod, akkor nem mondom el, pedig az a mocsok megérdemelné, hogy szétátkozzák a fejét – háborgott.


Lucius közben módosította Bella emlékeit, és a nappaliba vitte őt, hogy ott térítse magához. A sebeit is begyógyította, csak ezután ébresztette fel.
Bella zavartan nézett körbe, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.
– Bella, jól érzed magad? – kérdezte Lucius.
– Hogy? Ja, igen, jól vagyok.
– Épp indulni készültél, amikor megszédültél.
– Igen, nekem most mennem kell – mondta zavartan. – Köszönöm a reggelit.
– Szívesen. Jó utat – búcsúzott el tőle a férfi.


Dumbledore megérkezett a Grimmauld térre és meg is találta az asztalán hagyott erszényt, amiből a kehely került elő. Nem értette, mi történhetett. Azt hitte, Hermione majd itt fogja várni a kehellyel együtt, erre nincs itt senki.
– Talán valami komplikáció volt a megszerzése során, és megsérült? – vetődött fel benne.
Egy pálcaintéssel megbizonyosodott arról, hogy Hermione a házban van, és nincs semmi baja.
Remélte, hogy a tervében sem lépett fel semmilyen váratlan fordulat. Eldöntötte, hogy később beszél a lánnyal, és kifaggatja arról, mi történt, de először a kelyhet kell megsemmisíteni.
Magához hívta Griffendél kardját az iskolából. Ahogy a kehelyben lakozó lélekdarab megérezte a kard jelenlétét, felizzott. Az oldalán egy sötét szempár jelent meg és a kehely beszélni kezdett.
– Látom a sötétséget a szívedben. Állj mellém, és én naggyá teszlek!
– Igazán kedves tőled, Tom, de amire én vágyom, azt te nem adhatod meg nekem.
– Mit akar? Bármit megkaphat, hatalmat és dicsőséget.
Dumbledore a karddal a kezében közelebb lépett, mielőtt leszúrta volna, elmosolyodott.
– Nekem elég a citromporom is.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.