Hermione bevágta maga után a szoba ajtaját. Nem akart most senkivel sem beszélni, legfőképp nem Malfoyjal. Leült az ágyra. Csak nézett maga elé, és gondolkodott.
Bármennyire is hihetetlennek tartotta ezt az egész történetet, az elmúlt néhány órában több dolog is arra utalt, hogy talán van benne némi igazság.
A fényképeket meg lehetett bűvölni, de Mrs. Weasley és Harry sohasem hazudnának neki ilyen súlyos dolgokról. Sőt, ha Harry nem lett volna teljesen biztos abban, hogy rábízhatja őt Malfoyra, akkor biztos nem engedte volna a közelébe sem. Márpedig úgy tűnt, hogy a két férfi jóban van.
Ő, aki eddig mindig csak veszekedni és párbajozni látta őket, sohasem gondolta volna, hogy egyszer még barátok lesznek. – Persze azt sem gondoltam volna soha, hogy hozzámegyek Malfoyhoz és lesz egy gyerekünk is – gondolta magában gúnyosan.
A másik bizonyíték, hogy mindannyian felnőttek voltak. Ha csak őt akarták volna valamiért átverni, elég lett volna, ha csak Draco és ő iszik öregítő bájitalt. Viszont ha valóban fogva tartanák, akkor nem tudott volna olyan könnyen megszökni sem.
Megpróbált visszaemlékezni valamire, bármire az elmúlt hét évből, de semmi sem jutott eszébe. Arra tisztán emlékezett, hogy éppen SVK-ra tartottak, sőt még azt is tudta, miről beszélgettek Harryékkel. Számára mindez néhány órája történt, nehéz volt elhinnie, hogy azóta már hét év telt el.
Hátradőlt az ágyon és könnyek szöktek a szemébe. – Mi történt velem? Mi ez az egész? – kérdezte magától.

Gonky, a család házimanója, szólt Dracónak, hogy kész a vacsora.
– Akarja, hogy szóljak az asszonyomnak?
– Nem, majd én szólok neki – válaszolta Draco, és elindult a hálószobájuk felé. A csukott ajtó előtt megállt. Úgy döntött, jobb, ha nem tör rá a feleségére. – Már a saját szobám ajtaján is kopognom kell – gondolta keserűen.
– Hermione, kész a vacsora – szólt, de nem hallott választ, ezért halkan benyitott a szobába. Felesége az ágyon aludt, göndör, barna fürtjei szétterültek a párnán.
Draco az ágyhoz lépett, és lehajolt hozzá. Kisimított néhány kósza fürtöt az arcából. Nem akarta felriasztani, de tudta, hogy Sophie már valószínűleg lent várja őket, ezért gyengéden megrázta a nő vállát.
– Drágám, ébredj fel – suttogta neki. Hermione motyogott valamit és lassan kinyitotta a szemeit. Amikor meglátta Dracót, ijedten húzódott el tőle.
– Mit képzelsz magadról, Malfoy?
– Sok mindent, de most nincs időnk ezt megbeszélni. Ha megkérhetlek, szólíts Dracónak, mint eddig. Elég nevetséges, hogy a saját családneveddel vagdalkozz, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan.
– Bármit mondasz is, nem hiszek neked, már mondtam! Nem tudom, mi folyik itt, de ki fogom deríteni!
– Ahogy gondolod. Gyere vacsorázni – mondta és elindult az ajtó felé.
– Nem vagyok éhes. Hagyj békén!
Draco erre megtorpant az ajtónál és visszafordult. – Ez nem kérés volt, jössz és kész! Lehet, hogy engem most nem kedvelsz, de a lányunk számít rád a vacsoránál. Egész nap aggódott miattad, ennyit igazán megtehetsz.
Hermione dühösen nézett rá. – Nekem te nem parancsolgathatsz! Szegény kislány nem érdemli meg, hogy az apja miatt büntessem, ezért lemegyek, de téged még mindig gyűlöllek – kelt ki magából.
– Lent várunk – mondta Draco és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a nő utolsó szavait. A felesége, akit még az életénél is jobban szeret, úgy viselkedik vele, mint az ellenségével. Nagyon rosszul esett neki, de ezt persze semmi pénzért nem mutatta volna ki.

Ahogy belépett az ebédlőbe, látta, hogy a lánya már az asztalnál ül. Odament hozzá és adott egy puszit a homlokára, majd elfoglalta a helyét az asztalfőn.
– Apu, hol van anyu? – kérdezte Sophie.
– Rögtön jön, ne aggódj.
Néhány perccel később Hermione is megérkezett. Amikor látta, hogy Draco jobbjára kell ülnie, legszívesebben otthagyta volna, de a vele szemben ülő kislány miatt uralkodott magán.
– Anyu, meg sem puszilod aput?
– Miért puszilnám meg? – kérdezett vissza a nő értetlenül.
– Mert mindig megpuszilod és megöleled, amikor együtt vagytok.
Draco majdnem elnevette magát a felesége kétségbeesett arcát látva. Amikor segélykérőn ránézett, ő csak megrántotta a vállát és maga volt az ártatlanság mintaképe.
– Gyerünk, anyu, adj neki egy puszit – követelte vigyorogva a kislány.
Hermione hezitált egy kicsit, végül felállt és a férfihoz lépve adott egy gyors puszit az arcára, de Sophie nem volt elégedett.
– Nem az arcára, hanem a szájára szoktad adni – makacskodott tovább.
Draco tudta, közbe kell lépnie, mert a nő arcán látta, hogy tiltakozni készül, ezért a karjánál fogva magához húzta és megcsókolta. Nem volt hosszú csók, és a nő nem viszonozta, annyira meglepődött, de a férfinak így is uralkodnia kellett magán, hogy ne rántsa újra magához. Amikor elengedte, Hermione visszamenekült a helyére. Úgy tűnt, legszívesebben megfojtaná őt, legalábbis a dühtől lángoló szemekből erre következtetett.
– Most már elégedett a kisasszony? – kérdezte Draco a lányától.
– Igen.
– Akkor talán vacsorázhatnánk végre – mondta.

Hermione aggódott, hogy miről beszélgessen Malfoyjal, de aztán hamar megnyugodott, mert Sophie végigcsacsogta a vacsorát. Látszott rajta, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott gyerek, aki imádja az apját és ez fordítva is igaz.
Szőke haja, és Dracóra emlékeztető vonásai miatt nem volt kétséges, hogy Sophie valóban egy vérbeli Malfoy, azt azonban nem volt hajlandó elhinni, hogy ő lenne az anyja. Pedig olyan aranyos volt, amikor mosolygott, vagy nevetett. Az eltelt rövid idő alatt szívébe zárta a kislányt és valami megmagyarázhatatlan módon óvni akarta mindentől. – Mi lehet ez az érzés? Csak nem az anyai ösztön? Ugyan már, az egyszerűen nem lehet, hogy Malfoy és én… – gondolta magában tiltakozva.
Sophie köhögésére tért vissza a valóságba. Draco egy pohár vizet nyomott a lány kezébe, aki mohón belekortyolt.
– Mi a baj? – kérdezte Hermione aggódva.
– Semmiség, csak a kisasszony félrenyelt a nagy sietség közben – nyugtatta meg Draco.
– Kicsim, hova sietsz ennyire? Egyél nyugodtan – szólt rá a nő.
– Sajnálom anyu, csak azért siettem, mert apu azt mondta, vacsora után elvisz repülni a seprűjén – ujjongott Sophie.
Hermione csodálkozó pillantást vetett a férfira. Draco észrevette és gúnyosan elmosolyodott.
– Nem nézed ki belőlem, hogy elviszem a lányunkat repülni?
– Nem, csak meglepődtem, hogy Sophie még ilyen kicsi és máris ennyire szeret repülni. Én még most is félek a repüléstől – vallotta be. Erre Draco és a Sophie értetlenül nézett rá, végül a kislány szólalt meg előbb.
– De anyu, mindig velünk szoktál jönni a saját seprűdön! Néha veled szoktam repülni – magyarázta.
– Én? Repülni? Az lehetetlen! Hiszen félek a magasban és a seprűk is olyan megbízhatatlanok.
– Drágám, még az esküvőnk előtt kigyógyultál a tériszonyodból. Azóta gyakran szoktál repülni a birtokon.
– Igen, anyu. Gyere velünk te is – kérte Sophie.
– Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Ugyan már, Hermione, hol marad a híres griffendéles bátorságod? – heccelte Draco.
– Nem kell semmit sem bizonyítanom – vágott vissza a férfinak.
– Anyu, légyszi, gyere velünk! Meglátod milyen jó lesz – könyörgött a kislány ártatlan arccal. A nő már látta, hogy vesztett, ezért végül beleegyezett a dologba. Azt nem tudta még, hogy fogja túlélni, de majd csak megoldja valahogy.
Amikor észrevette, hogy Sophie cinkosan apjára kacsint, már cseppet sem volt biztos abban, hogy a két Malfoy igazat mondott neki. Elment az étvágya, amikor a közelgő próbatételre gondolt, ezért eltolta maga elől a tányérját.

Ahogy véget ért a vacsora, kisétáltak a házból. Sophie rögtön eliramodott az egyik kisebb melléképület irányába, magára hagyva a két felnőttet. Draco megfogta Hermione kezét, de a nő azonnal elrántotta azt, jelezve, hogy a köztük lévő viszony cseppet sem változott.
– Mondd csak, Draco, mennyi volt igaz abból, amit a repülési szokásaimról meséltetek? – támadt neki a szőke férfinak.
– Ezt meg hogy érted? Csak nem képzeled, hogy hazudnék neked? – válaszolt megjátszott felháborodással Draco.
– De. Ezért kérlek, hogy válaszolj.
– Jól van – sóhajtott a férfi, a nő elszánt arcát látva. – Lehet, hogy nem repülsz túl gyakran, de már tényleg nem félsz a magasban.
– Tényleg? Ugye tudod, hogy ha most hazudsz, és én lezuhanok, akkor a halálom a te lelkeden szárad majd!
– Ne aggódj, sohasem hagynám, hogy bajod essen!
– Persze – húzta el Hermione gúnyosan a száját. – Akkor hol voltál, amikor egy bizonyos Draco Malfoy állandóan sértegetett és rám támadt, ha csak alkalma volt rá?
A férfi erre dühös pillantást vetett a nőre. – Muszáj neked folyton a múlttal jönni? Mi ezt már rég megbeszéltük. Megbántam mindent, amit veletek tettem, és te megbocsátottál, még mielőtt járni kezdtünk volna – mondta, majd meggyorsítva a lépteit, faképnél hagyta a meglepett Hermionét.

Sophie egy seprűt cipelt ki az épületből, amivel egyenesen a nő felé tartott, mögötte Draco sétált, saját seprűjét a vállára vetve.
– Tessék anyu, itt a seprűd – adta át az említett tárgyat a kislány.
Hermione átvette tőle, de érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Talán mégis jobb lenne, ha ma nem repülnék. Még nem érzem elég jól magam – próbált kibújni a repülés alól.
Amíg Sophie aggódva nézett rá, Dracón látszott, hogy egy szavát sem hiszi és gúnyosan mosolygott a nő próbálkozásán. – Nem úszod meg ilyen könnyen – gondolta magában.
– Drágám, ha ennyire félsz, nyugodtan megmondhatod – kötekedett.
– Én nem félek, csak nem érzem jól magam – tiltakozott a nő.
– Mi lenne, ha repülnél egyet apuval? Akkor biztonságban lennél és nem lenne semmi bajod – ajánlotta Sophie.
– De kicsim, te akartál apáddal repülni!
– Én majd repülök vele utána. Menjetek csak nyugodtan!
Draco persze nem állt Hermione mellé, csak kihívóan nézett rá. A nőt ezzel annyira felhergelte, hogy beleegyezett, mielőtt még végiggondolta volna az ajánlatot.
Draco levette a válláról a seprűt és átvetette rajta a lábát. Bal kezét felesége felé nyújtotta, aki kelletlenül elfogadta a segítséget és ő is felült a seprűre. – Indulhatunk? – suttogta a fülébe a férfi.
– Igen – válaszolta a nő határozottnak szánt hangon, de ahogy emelkedni kezdtek, szorosan behunyta a szemét és erősen a seprű nyelébe kapaszkodott.
Ahogy feljebb értek, hideg szél csapott az arcukba, amitől Hermione megremegett. Draco észrevette ezt, és a nő tiltakozását figyelmen kívül hagyva magához húzta. A fák felett néhány méterrel aztán a férfi egyenesbe kormányozta a seprűt és lassú tempóban elindultak a közeli tó felé.
– Most már kinyithatod a szemed – suttogta, mire Hermione lassan engedelmeskedett. Az eléje táruló látvány minden eddigi félelmét feledtette vele. Hirtelen azt is elfelejtette, hogy kivel repült, annyira rabul ejtette az elé táruló látvány. Épp a tó felett repültek, így látták, ahogy a naplemente utolsó sugarai megtörnek a hullámzó víztükrön. – Ez egyszerűen gyönyörű – mondta a nő meghatódva.
– Szerintem is – értett egyet a férfi, de ő már nem a természet csodáját figyelte, hanem feleségét, ahogy a hidegtől kipirult arccal, csillogó szemekkel nézi a naplementét. – Valóban gyönyörű.

Tizenöt perccel később már visszafelé tartottak, mindketten gondolataikba merülve. A beállt csendben nem volt szükség szavakra. Draco ügyesen landolt a kis tisztáson, ahol már Sophie várt rájuk izgatottan. Hermione elhúzódott a férfitól és gyorsan leszállt a seprűről.
Háttal állt a férfinak, az átélt kellemes élmény után nem tudott a szemébe nézni, teljesen összezavarodott. Hogy lehet, hogy jól érezte magát Dracóval? Ráadásul még hozzá is simult!
Sophie közben ügyesen felkapaszkodott apja elé, a seprűre, és boldogan sikoltozott, amikor emelkedni kezdtek. Egy darabig csak a tisztás felett köröztek, így Hermione szemmel tudta tartani őket, aztán Draco hirtelen gyorsítani kezdett és elsuhantak az ellenkező irányba.
A nő nagyon aggódott, persze csakis Sophie miatt. Draco iránt egyáltalán nem érzett semmit az ellenszenven kívül, legalábbis erről próbálta meggyőzni magát, de egy belső hang azt suttogta, túlságosan is jól érezte magát a férfival korábban ahhoz, hogy csak utálatot érezzen iránta.
Feszülten teltek a percek, amíg végre felbukkant apa és lánya az erdő felől. Úgy tűnt semmi bajuk, sőt Sophie nagyon élvezi a gyors száguldozást. Már messziről kiabált és integetett Hermionénak, amit ő mosolyogva viszonzott is.
Néhány perccel később földet értek. Sophie boldogan rohant az anyjához, hogy elújságolja neki, mit látott. Draco közben eltette a seprűket és mosolyogva csatlakozott hozzájuk. A kislány kis kezét az anyjáéba csúsztatta, aztán másik kezével Dracóba kapaszkodott, így sétáltak vissza lassan a házhoz. Hermionét feszélyezte a férfi jelenléte, de ezt igyekezett leplezni.

A házba érve aztán kisebb vita alakult ki Draco és Sophie között.
– Kicsikém, itt az ideje, hogy megfürödj és lefeküdj!
– De én még nem vagyok álmos – tiltakozott a kislány.
– Sophie! – szólt rá határozottan Draco, mire a kislány anyjának kezdett könyörögni.
– Anyuci, ugye még nem kell lefeküdnöm?
A férfi azt várta, hogy Hermione majd enged a könyörgésnek, de tévedett.
– Sajnálom Sophie, de apádnak igaza van. Ideje megfürödni – hajolt le hozzá, hogy felvegye.
Sophie duzzogó arcot vágott, de nem tiltakozott, amikor anyja felemelte.
Hermione bizonytalanul Dracóra nézett, hogy merre induljon. A férfi mutatta az utat és a hálószobájuktól két szobával arrébb álló ajtót kinyitva előreengedte őket.
A nő megdöbbenve nézett körbe. Azt várta, hogy a szobában uralkodni fog a zöld és ezüst szín, ahogy azt egy Malfoytól elvárják, ám ehelyett a vörös és ezüst volt a jellemző. Draco – aki sejtette mi járhat felesége fejében –, elmosolyodott.
– Közös megállapodás volt, de a szobát te rendezted be – magyarázta a nőnek.
Hermione letette Sophie-t és követte őt a fürdőszobába. Egy kis rábeszélés után sikeresen megfürdette és egy hálóinget adott rá. Valahogy olyan ismerősnek tűnt ez az esti fürdetés Hermione számára. Talán Sophie mégis az ő lánya?
Visszatérve a szobába, arra számított, hogy a férfi már elment, ám ehelyett ott ült az ágy mellett a hintaszékben, kezében egy mesekönyvvel.
Sophie, aki időközben kiengesztelődött, boldogan mászott be az ágyába, hagyta, hogy Hermione betakarja, aztán várakozón apjára nézett. A nő közben odaült az ágya szélére.
– Melyik mesét szeretnéd? Hamupipőke, vagy Nyiszi Nyuszit? – tette fel a komoly kérdést Draco. Hermione majdnem hangosan felnevetett. Draco Malfoy mugli meséket mesél a lányának? Ebben a világban tényleg minden a feje tetejére állt!

A Nyiszi Nyuszi után még két másik mesére is szükség volt, mire Sophie végre elaludt. Hermionét nagyon meglepte, hogy a gőgös és beképzelt Draco Malfoy odáig „süllyed”, hogy mesét olvas a kislányának.
– Látszik, hogy ezek ketten imádják egymást – állapította meg magában, miközben nézte, ahogy Draco lehajol és egy puszit nyom lánya homlokára. Ő is adott egy puszit Sophie-nak, aztán halkan magára hagyták, hogy fel ne ébresszék.
– Hermione, beszélhetnénk? – kérdezte Draco komoly hangon.
A nő bólintott és követte őt a nappaliba. A férfi a kanapéra ült, míg Hermione egy távolabbi széket választott. – Már megint távol akar tartani magától – gondolta bosszúsan Draco.
– Holnap délelőtt elviszlek a Szt. Mungóba, hogy alaposan kivizsgáljanak. Ez az amnézia biztosan annak az átoknak az utóhatása, ami ma eltalált.
– Honnan tudjam, hogy nem te átkoztál meg? – szegezte neki a kérdést Hermione. Bármilyen jól érezte is magát délután Dracóékkal, nem szabad megfeletkeznie arról, hogy ő az ellensége.
– Már mondtam, hogy én sohasem ártanék neked! Különben is, Sophie is látta mi történt, holnap nyugodtan megkérdezheted tőle, ha már nekem nem hiszel – felelte a megbántott férfi.
– Na persze! Sophie biztos téged igazolna.
– Már a saját lányodban sem bízol?
– Honnan tudjam, hogy ő tényleg a lányom és ez az egész nem csak valami átverés?
– Tényleg nem emlékszel még rá sem? Hát nem érzed, hogy valami láthatatlan kötelék köt hozzá? Hogy meg akarod védeni mindentől? – fakadt ki Draco.
Hermione már nem tudta mit higgyen. Ez az egész annyira zavaros volt a számára. Az együtt töltött délután annyi ismerős, boldog érzést hozott elő belőle, amiknek még a létezéséről sem tudott eddig. Olyan jó érzés volt, amikor magához ölelhette Sophie-t, de ami a legjobban zavarta, hogy nem csak a kislány társaságát élvezte, hanem Dracóét is.
Észre sem vette, hogy a férfi közben közelebb jött. A kezénél fogva felhúzta őt magához és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ránk sem emlékszel? – kérdezte Draco rekedt hangon.
Hermionéhoz hajolt, hogy megcsókolja, de ő a mellkasára tette a kezét és megállította.
– Nekem ez nem megy… sajnálom – tette hozzá zavartan és kiszabadítva magát a szobájukba menekült.
Draco csalódottan nézett utána. – Nem lett volna szabad sürgetnem. Neki most időre és türelemre van szüksége – szidta magát. – Jobb lesz, ha most békén hagyom.
Várt néhány percig, aztán elindult az egyik vendégszoba felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.