Másnap délelőtt mindenki kómás fejjel ücsörgött a vonaton.

- Jut eszembe, Gaby – kezdett bele Nathalie, miután a vonat elindult. – Tegnap este olyan sokáig maradtál, hogy a végén már nem győztük kivárni, és elaludtunk. Mondd, mit szólt apád?

- Közölte velem, hogy nem mehetek, de azt nem mondta meg, hogy mért.

- De…

- De végül sikerült rábeszélnem, hogy egy napra elszabaduljak a muglik közeléből – vágott barátnője szavába a fekete hajú lány.

- Végül is, az is több a semminél – vigyorgott biztatóan Nathalie.

- Úgy van, Nat – vágta rá a másik.

Több szó nem esett közöttük. Mikor elérték az állomást és leszálltak a vonatról, Nathalie elköszönt két barátnőjétől, majd eltűnt a forgatagban.

- Mire készülsz? – kérdezte Lisa barátnője fülébe suttogva.

- Hogy érted? – kérdezett vissza a fekete hajú lány, bár sejtette, mire gondolhat a másik.

- Mért mész oda?

- Van egy kis dolgom – válaszolt Gabrielle, még jobban lehalkítva a hangját. – Te viszont inkább magadért aggódj.

- Rendben, de légy óvatos – mosolygott barátnőjére Lisa. – Most azonban jobb, ha megyek – mondta, majd egy gyors „szia” után ő is eltűnt a tömegben.

- Vigyázz magadra, Lisa – suttogta Gabrielle, majd megkeresve Amandát együtt léptek ki az átjárón.

- Ő a barátnőm – hallotta meg Dudley hangját, mikor kilépett az átjárón.

- Várj egy kicsit – szólt nevelőanyja után Gabrielle.

- Mi történt? – kérdezte megtorpanva az asszony.

- Erre kíváncsi vagyok – mutatott unokatestvére felé a lány, majd a nő értetlen arckifejezését látva hozzá tette. – Ő Dudley Dursley, az unokaöcsém.

Amanda bólintott.

- Szervusz – mosolygott kedvesen Petúnia a fia mellett ácsorgó Lisára.

- Örvendek Mrs. Dursley, Mr. Dursley, Elisabeth Renwood – bólintott a férfinek mosolyogva a lány, aki csak fintorgott egyet.

- Meghívtam Lisát, hogy töltse nálunk a szünetet – vágott a közepébe Dudley. – Remélem, nem baj.

- Dehogy, Dudlikám – mondta kedvesen az asszony.

- Te is, ő… – kezdett bele Vernon, ám elharapta a mondatot, nem tudta mit mondjon a lányra.

- Igen, ő is boszorkány – segítette ki apját a fiú.

- Értem.

- Legjobb lesz, ha indulunk, majd otthon mindent megbeszélünk – mondta Petúnia, és a kijárat felé kezdte terelni a csapatot.

Mielőtt kiléptek az utcára, Lisát furcsa érzés kerítette hatalmába. Megfordult, így sikerült elkapnia Gabrielle immár megkönnyebbült pillantását.

„Az első akadály letudva” – gondolta a fekete hajú lány, miközben jelzett Amandának, hogy mehetnek. – „De, a neheze még csak most jön!”

Mindeközben Draco hazaérkezett.

- Szervusz, Draco – üdvözölte apja, mikor belépett az előcsarnokba.

- Apám – bólintott kimérten. – Anya hol van?

- Az Abszol Útra ment, vásárolni – húzta el a száját a férfi. – Jut is eszembe, jó hogy már itthon vagy. Gondoskodnál a „vendégünkről”? – kérdezte az utolsó szónál gúnyosan elmosolyodva.

- Mért nem foglalkoznak vele a házimanók? – kérdezte kíváncsian a fiú.

- Te is tudod, hogy mióta Dobby lelépett, nem bízok rájuk komolyabb feladatokat. Egyébként is, a kis véráruló, tudtommal a te foglyod.

- Rendben – húzta el a száját a fiú elindulva a pince felé, majd megtorpant. – Te mit csinálsz?

- El kell mennem, majd jövök, és szépen együtt vacsorázunk – mondta, majd magára kanyarintotta úti köpenyét és kilépett a házból.

Draco elővette a pálcáját és magához hívott némi ételt a konyhából, majd elindult lefelé a picébe. Végigsétálva a folyosón azon gondolkozott, hogy el kéne takarnia az arcát, hiszen a Weasley lány nem tudja, hol van és ki rabolta el. Magára varázsolta a fehér maszkot és a fekete köpenyt, majd a rácsos ajtóhoz lépett. Lenézve a zárkában lévő tányérra, látta, hogy az tele van. Nem értette, mért érzi rosszul magát, a miatt, hogy a lány egy falatot sem evett.

- Menjen innen – szólalt meg határozottan Ginny a sarokban ülve, rá sem pillantva látogatójára.

- Mért nem ettél semmit? – kérdezte, bár még mindig nem tudta, mért érdekli.

- Nem mindegy? – kérdezett vissza kissé flegmán.

- Nem – vágta rá a fiú.

- Mért érdekli?

- Mert, ha nem eszel semmit, akkor éhen halsz – mondta.

Dracót kezdte idegesíteni a griffendéles nemtörődöm viselkedése.

- Na és?

- Te tényleg ennyire ostoba vagy, Weasley? – kérdezte kissé gúnyosan a fiú. – Ha meghalsz, azzal nem érsz el semmit.

„Ez a hang…” – Ginny elgondolkodott, majd megfordult, hogy megnézze magának a halálfalót. – „A hangja olyan ismerős.”

- Találkoztunk már? – próbálkozott meg egy kérdéssel a lány.

Malfoy ereiben megfagyott a vér.

„Talán, rájött?” – kérdezte magában. – „Nem, az nem lehet.”

- Mért érdekel? – kérdezett vissza, hátha kiderül, mennyit tud a lány.

- Csak ismerős a hangja – jegyezte meg szinte érzelemmentes hangon.

- Akkor ez csak véletlen egybeesés, mert mi még nem találkoztunk – hazudta.

- Hogy hívják? – próbálkozott ismét a lány.

- Ennyire ostobának nézel, Weasley? – kérdezte gúnyosan, bár valahol mélyen elismeréssel adózott a lány ravaszságának, amiért az megpróbálta csapdába csalni.

- Nem, csak gondoltam, ha nem ismertük egymást korábban, akkor egy keresztnévvel amúgy sem mondana nekem semmit.

- Fecsegés helyett inkább egyél – mondta a fiú, megpróbálva kivágni magát szorult helyzetéből.

- Megígérem, hogy eszem, ha elárulja a nevét.

„Nocsak – gondolta Draco. – A végén még kiderül, hogy ennek a lánynak a Mardekárba kellett volna kerülnie a Griffendél helyett.”

- Rendben, ha nem akarsz enni, akkor nem eszel, én nem fogok könyörögni.

- Talán azért nem mondja el a nevét, mert mégis ismerjük egymást? – kérdezte kissé gúnyosan a lány.

- Francba – csúszott ki a fiú száján.

„Ha nem vigyázok, a végén még rájön” – gondolta, miközben agya lázasan kereste a megoldást. – „A franc sem gondolta volna, hogy ennyi logika szorult abba a griffendéles fejébe.”

- Csak nem eltaláltam? – kérdezte Ginny, élvezve, hogy ő irányítja a beszélgetést.

- Szó sincs róla – jegyezte meg a fiú és a hangja megremegett, talán az indulattól, de talán a félelemtől. – Most megyek, de mikor visszajöttem, üresen akarom látni a tányérodat – mutatott az ételre, amit már ő hozott a konyhából.

- És ha nem?

- Akkor én nyomom le a torkodon – válaszolt még hátat fordítva a lánynak, majd elindult kifelé.

Miután a Malfoyok befejezték a vacsorát, Lucius azonnal a dolgozószobájába ment, és magára zárta az ajtót.

- Amikor hazajöttem, lent voltam a pincében – jegyezte meg a fiú anyjára pillantva.

- Evett már valamit? – kérdezte kíváncsian Narcissa.

- Nem – vágta rá azonnal a fiú és nem értette, mért érez lelkiismeret furdalást emiatt. – Próbáltam beszélni vele, de semmi hatása nem volt.

- Valamit tennünk kell, különben a nagyúr minket fog megbüntetni, ha bármi történik vele.

Draco megremegett, mikor anyja Voldemortot és a büntetést említette. Élénken emlékezett még a kígyóarcú férfi haragjára és a cruciatus átok okozta fájdalomra, amit a baklövése és feleselése miatt kapott.

- Egyáltalán minek kell a nagyúrnak Weasley? – kérdezte, megpróbálva másfelé terelni a témát.

- Az nem a mi dolgunk – mondta határozottan a nő, majd felállt az asztaltól. – Mi teljesítjük a parancsait.

Mikor a nő visszavonult, a fiú elment lefeküdni, úgy döntött, majd másnap megnézi a lányt.
Olyan délután kettő körül járhatott az idő, mikor a fiú felkelt, megebédelt és visszament a szobájába. Már jó pár órája ült a bájitaltankönyve fölött, mikor elege lett, és hirtelen felpattant. Az ablakon már a hold világított befelé. Észre sem vette, hogy besötétedett. Nem tudta kiverni a lányt a fejéből. Így fogta magát és elindult lefelé a pincébe, ám amikor leért ijedten vette észre, hogy a lány még mindig nem evett egy falatot sem.

- Még mindig nem ettél semmit.

- Ha annyira akarja, nyomja le a torkomon, de figyelmeztetem, nem ijedek meg magától – szólt felállva a lány, majd kezeit ökölbe szorítva maga elé emelte.

- Mért érdekel téged annyira, hogy engem hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian a fiú. – Elvégre akármilyen nevet mondhatnék.

- Hát, ez az – vágta rá a lány.

- Ezt hogy érted?

- Akármilyen nevet mondhatna, de maga nem mondott semmit, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy ismerjük egymást – fejtette ki bővebben a lány, majd folytatta. – Talán az iskolából? Csak nem egy diák vagy? – váltott át hirtelen tegezésre.

„Basszus! Ebbe a lányba több logika szorult, mint Parkinsonba, Crakba és Monstróba együttvéve” – gondolta kissé rémülten a fiú. – „Ha ez így megy tovább, pillanatok alatt rájön a kilétemre.”

- A hallgatásodból ítélve, eltaláltam.

- Nézd, Weasley mindkettőnknek érdeke, hogy életben maradj – kezdte Draco, megpróbálva menteni a menthetőt. – Ezért, ha makacskodsz és nem eszel az senkinek nem lesz jó.

- Te hoztál ide – váltott témát a lány, meglepetést okozva a fiúnak. – Mért?

- Azt hittem, már rájöttél, hogy nem te voltál a valódi célpont – jegyezte meg Draco. – Úgy látszik…

- Mért gyűlölitek ennyire a muglikat és a mugli születésűeket? – vágott a szavába a lány. – Ők is ugyan olyan emberek, mint bárki más.

- A mágia, különleges dolog, és a muglik nem képesek felfogni ennek jelentősségét. Ezért üldözték a középkorban a mágikus képességgel rendelkezőket. Ők sem gondolták úgy, hogy ugyan olyanok vagyunk, mi mért tegyük?

Ginny nagyot sóhajtott.

- Azért, mert azóta sokat változott a világ. Ha akarod, mondhatnám azt is, hogy ha valamelyik fél nem hagyja abba a harcot, akkor ez a végtelenségig fog folytatódni.

- Ha megnyerjük a háborút, akkor nem. A nagyúr, majd tesz róla, hogy…

- Miről? – vágott a szavába ismét a lány. – Hogy mindenki úgy ugrál majd, ahogy ő fütyül? Ezt te sem gondolod komolyan.

- De…

- Nézd, már most, nem csak a muglikról vagy, a mugli születésűekről van szó. Rengeteg aranyvérű mágus és boszorkány is áldozatául esett már ennek a háborúnak. Ha megnyeritek a háborút, Voldemort ugyanúgy meg fogja kínozni azokat, akik megpróbálnak majd ellentmondani neki, származástól függetlenül.

- Fogd be – szólt közbe indulatosan a fiú, majd hátat fordított és elviharzott.

„Mégis mit képzel ez a lány magáról?” – dühöngött magában, miközben a szobája felé vette az irányt. – „Hogy gondolta, hogy csak úgy kioktat?”

- Az a legszarabb, hogy van abban igazság, amit mondott – suttogta az üres szobának, miután az ajtó becsukódott mögötte. – Anyám is azt mondta, hogy semmi közünk hozzá, mit akar a nagyúr. A fenébe is – ült le az ágyra, rácsapva az ágyneműre. – Mi visszük vásárra a bőrünket, amíg ő csak ücsörög és osztogatja a parancsokat. Nem szívesen ismerem be, de Weasleynek igaza van – mondta, majd eldőlt az ágyon, és az elmúlt egy órán gondolkozva lassan elnyomta az álom.

Mindeközben a pincében Ginny a halálfalón gondolkodott.

„Ezek szerint igazam volt, és valóban egy roxfortos diák” – gondolta. – „Azonban, még így is akárki lehet. Nem hülye, azt meg kell hagyni, így jó páran kiesnek, de még így is maradt egy csomó jelölt.”

Másnap reggel Draco elég nyúzottan ébredt. Végigpillantva magán rájött, hogy este át sem öltözött. Gyorsan letusolt, majd tiszta ruhát véve magára lesétált az ebédlőbe.

- Jó reggelt – köszönt, azonban a helyiség üres volt. – Vajon hol a frászban lehetnek?

- Jó reggelt, Úrfi – hallott meg egy vékony hangot maga mellől.

- Tody, hol vannak a szüleim? – kérdezte, lepillantva a mellette ácsorgó manóra.

- Mr és Mrs Malfoy korán elmentek – mondta lehajtott fejjel az apró lény.

- Remek – jegyezte meg kissé ironikusan, majd a pince felé indult, miközben magára varázsolta a maszkot és a köpenyt. – Jó reggelt, Weasley látom, azóta sem ettél semmit – mondta lenézve a teli tányérra.

- Már megint te? – kérdezte kissé flegmán a lány.

- Talán nem tetszik? – húzta el a száját a másik. – Én a helyedben örülnék, hogy még életben vagyok.

- De nem vagy a helyemben – vágott vissza a lány. – Mondd, mi a fenét akarsz még tőlem? Talán bűntudatod van, hogy nem Hermione van itt helyettem?

- Nekem, bűntudatom? – kérdezte gúnyosan a fiú. – Neked megártott a koplalás, Weasley.

- Nem hinném. Te vissza akartál küldeni.

- Honnan…

- Hallottam, hogy mit mondtál annak a nőnek. Hogy is hívtad? Callioppe?

- Na és? – kérdezte, és érezte, hogy ismét kezd kicsúszni a kezéből az irányítás.

- Te nem vagy olyan rossz, mint amilyennek mutatod magad.

- Ebben tévedsz!

- Nem hinném, különben nem szálltál volna vitába azzal a nővel.

- Az más volt.

- Akkor is megtetted volna, ha Hermione került volna ide?

- Hülye vagy? Ő egy sárvérű!

- De ugyanolyan ember, mint te vagy én? Mit tett, hogy ennyire gyűlölöd?

- Az nem rád tartozik.

- De igen. Ő a barátnőm, és nem hiszem, hogy olyat tett volna, ami miatt ennyire gyűlölnöd kéne.

- Annak a csajnak csak azért van akkora pofája, mert Szent Potter mindig megvédi. Belegondolva, nem tudom, Potter mit eszik rajta, csak egy sárvérű okostojás.

- Tévedsz. Hermione egy nagyon kedves, bátor és erős lány, ha közelebbről ismernéd, még te is másképp beszélnél róla.

- Azt tudom, hogy nem gyenge, volt alkalmam megtapasztalni az erejét – jegyezte meg a fiú, majd hirtelen elhallgatott.

„Te jó ég, kis híján lelepleztem magam” – gondolta.

- Ezt, hogy érted? – kérdezte kíváncsian a lány.

- Nem érdekes.

„Vajon mire gondolt azzal, hogy volt alkalma megtapasztalni Hermione erejét?” – gondolkozott Ginny.

- Talán párbajoztál már vele?

- Nem süllyedek le odáig – húzta el a száját a fiú.

- Akkor hogy értetted, hogy volt alkalmad megtapasztalni az erejét?

- Mondtam már, hogy nem érdekes – mondta Draco, kissé idegesen, majd hátat fordítva a lánynak lassan elindult a folyosón kifelé.

„Ha nem párbajoztak, akkor mire értette azt az előbb?” – kérdezte magában a lány. – „Tekintve, hogy elég furcsa lenne, ha Hermione puszta kézzel verte volna meg, mert…” – Ginny hirtelen a homlokára csapott. – „Csak nem…” – jutott eszébe egy kósza gondolat. – „Nem, az nem lehet” – rázta meg a fejét. – „De mi van, ha mégis? Végül is egy próbát megér.”

- Hé – kiáltott a fiú után, aki megtorpant. – Malfoy!

Draco ereiben megfagyott a vér.

„Lehet, hogy mégis tévedtem?” – elmélkedett a lány. – „De lehet, hogy csak nem hallotta.”

„Talán csak képzelődtem” – gondolta, majd ismét meghallotta a lány hangját, ezúttal hangosabban.

- Malfoy, süket vagy?

„Ezek szerint mégsem képzelődtem” – gondolta a fiú. – „Talán, ha nem reagálok, feladja és azt hiszi, téved.”

- Ne játszd a hülyét, rájöttem, hogy ki vagy – mondta hangosan Ginny, majd hozzátette. – Hermione mesélte, hogy egyszer harmadéves korotokban behúzott neked egyet.

- Okosabb vagy, mint gondoltam, Weasley – mondta a fiú, mikor visszaért.

- Ezek szerint igazam volt – jelentette ki határozottan a lány.

„A fenébe, mégis várni kellett volna” – gondolta a fiú, majd megszólalt.

- Ugye tudod, hogy így a nagyúr nem fog megkegyelmezni neked. Velem ellentétben, ő nem szívesen használja az emléktörlő varázslatot.

- Nem érdekel – húzta el a száját a lány. – Eddig sem bíztam abban, hogy valaha is élve kikerülök innen.

- Szent Potter úgy is meg fogja próbálni, hogy kiszabadítson – gúnyolódott a fiú, aztán leolvadt az arcáról a mosoly, átadva helyét a meglepődésnek.

- Dumbledore úgy sem fogja elengedni, feltéve, ha egyáltalán utánam jönne.

- A kis túlélő – köpte a szavakat –, biztos nem hagy ki egy ilyen alkalmat, hogy megmentse a barátnőjét.

- Nem vagyok a barátnője – szólt közbe indulatosan Ginny.

- Ó, bocsánat – kezdte gúnyosan. – Én azt hittem, hogy te és Potter…

- Akkor rosszul hitted – vágott a szavába a lány. – Való igaz, hogy odavoltam Harryért, de ő csak Ron húgát látja bennem. Én sosem leszek olyan okos, mint Hermione, vagy olyan szép, mint… – kezdte, majd elhallgatott – „Te jó ég, majdnem kimondtam, hogy Gabrielle” – gondolta, majd hangosan hozzátette. – Mint a többi lány. Egyébként sem tudom, mért mondom ezt el neked. Hiszen te az ellenségem vagy – mondta, és a szemében könnyek csillogtak.

„Ennek a lánynak nincs ki mind a négy kereke” – gondolta a fiú, végigmustrálva, mintha most látná először. – „Vajon kire utalhatott, amikor a szépségről kezdett beszélni?

- Neked elment az eszed, Weasley – kezdte. – Te egy nagyon csinos lány vagy és az eszed is több, mint az elsőre látszik.

Ginny értetlenül meredte az előtte állóra.

- Három beszélgetés után rájöttél, ki vagyok, pedig elhiheted, próbáltam eltitkolni – mondta komolyan, majd hátrahajtotta a csuklyát a fején, és levette a maszkot az arcáról. – Az, hogy Potter eddig nem vett észre, azt bizonyítja, amit én évek óta hajtogatok, hogy egy idióta.

- Te most komolyan rólam beszélsz? – kérdezte a lány, miután megtalálta a hangját.

- Nem, Merlinről – kezdte gúnyosan, majd nagyot sóhajtott. – Persze, hogy rólad beszéltem, Weasley. Mondd, néztél te tükörbe mostanában? Szent Potter örülhetne, hogy egy ilyen csaj, mint te, egyáltalán ránéz.

- Mért mondasz nekem ilyeneket? – kérdezte Ginny, miközben szipogott egyet.

„Ez jó kérdés. Mégis mit művelek? – nézett magába a fiú. – „Ő egy véráruló” – visszhangoztak a fejében Callioppe szavai.

- Nem tudom – vágta rá végül, majd elviharzott. magára hagyva a lányt a gondolataival.

„Mégis mi a jó frászkarikát művelek?” – szidta magát gondolatban Draco, miközben kilépett a pinceajtón. – „Jó, való igaz, hogy nem csúnya, de akkor is, Weasley az ellenségem.”

Felment a szobájába és elővette a tankönyveit, hátha a tanulással majd elterelheti a gondolatait, azonban azok folyamatosan a lány körül forogtak.

- A fenébe, meg kell próbálnom kiverni a fejemből – dühöngött.

- Kész az ebéd – hallotta meg Tody hangját az ajtó túloldaláról.

- Köszönöm, Tody, de nem vagyok éhes – szólt ki kissé idegesen Draco.

Mindeközben Ginny is a fiú viselkedésén gondolkozott.

„Mért mondott nekem ilyeneket?” – kérdezte magától, mikor a fiú magára hagyta. – „Elvégre, mi ellenségek vagyunk. Talán csak nem akarja, hogy meghaljak, mert az neki is problémát jelentene.”

- Igen, erről lehet szó – suttogta a semmibe. – Hiszen már az elején megmondta, hogy a halálom neki sem jönne jól. De akkor is. Mért kell idáig elmenni? És én, mért veszem komolyan a szavait? Mért érzem úgy, hogy amit mondott, az nem hazugság?

Draco idegesen pattant fel íróasztala mögül.

- Francba, így képtelenség tanulni – jelentette ki mérgesen, majd kiviharzott a szobából, egyenesen a pincébe.

A lépcső felénél járt, mikor hangokra lett figyelmes.

- Elegem van a makacsságodból – hallatszott Lucius hangja. – A nagyúrnak élve kellesz, ezért nem ölhetlek meg.

- Csináljon, amit akar – szólt vissza magabiztosan a lány.

- A nagyúr ugyan megtiltotta, hogy végezzünk veled, de jobb, ha tudod, van néhány dolog, ami rosszabb a halálnál.

- Még is mit akar tenni? – kérdezte Ginny, és Dracónak feltűnt, hogy a lány hangjában félelem csengett.

- Ó, igazán semmit – gúnyolódott a férfi. – De, ha továbbra sem leszel hajlandó enni, akkor kénytelen leszek komolyabb eszközökhöz folyamodni – mondta, sétapálcájából előhúzva varázspálcáját.

- Mondtam már, csináljon, amit akar, én nem félek magától – jelentette ki magabiztosan a lány.

- Bátor vagy, de egyúttal ostoba is – szólt gúnyosan a férfi a lányra irányítva varázspálcáját. – Crucio – mondta ki színtelen hangon az átkot, és a pálcájából kiinduló vörös fénycsóva a lány mellkasába csapódott.

Ginny térdre rogyott és beharapta alsóajkát. Nem kiabált, nem könyörgött, bár a kínok kínját állta ki. Úgy érezte, mintha ezer tűvel szurkálnák belűről. A fájdalom szinte szétfeszítette a testét, de ő csendben tűrte. A férfi néhány perccel később megszüntette az átkot, megelégelve a lány néma szenvedését.

- Remélem, most már felfogtad, hogy nem a levegőbe beszéltem – köpte a szavakat a férfi, majd magára hagyta a félájult lányt, és elindult kifelé.

„Fenébe” – gondolta Draco, mikor meghallotta apja lépteit közeledni, majd amilyen gyorsan és halkan csak tudott, visszarohant a szobájába.

- Az az idióta griffendéles – dühöngött, mikor az ajtó becsukódott mögötte. – Most mi a jó francot csináljak? – kérdezte magától a fiú fel-alá járkálva a szobájában.

Rá kellett jönnie, hogy a lánynak igaza volt. Itt már tényleg nem a vér számít.

„Ha megnyeritek a háborút, Voldemort ugyan úgy meg fogja kínozni azokat, akik megpróbálnak majd ellentmondani neki, származástól függetlenül” – visszhangoztak a fejében a lány szavai.

Már leszállt az este, mikor a fiú végül döntött. Úgy határozott, hogy kiszabadítja a lányt.

„Nem érdekel apám, vagy a Nagyúr” – gondolta, mikor éjfél körül kiosont a szobájából, a pince felé véve az irányt.

Mikor elérte a zárkát, a lány mélyen aludt.

- Weasley – suttogta, de a lány nem reagált. – Weasley – szólt egy árnyalatnyival hangosabban, de nem történt semmi. – Ginny – próbálkozott meg a keresztnevével, mire a lány felkapta a fejét és sűrű pislogások közepette körülnézett.

- Malfoy? – kérdezte álmos hangon. – Mit akarsz? – nézett ijedten a fiúra.

- Kiviszlek innen – mondta határozottan Draco, majd talárja zsebéből előhúzta varázspálcáját, és a zárra irányította varázsigéket mormolva.

- Mi? – kérdezte értetlenül a másik?

- Halkabban – suttogta a fiú, folytatva a védő varázslatok eltávolítását.

- De… Miért? – nézett értetlenül Ginny.

- Ezt, majd később vitassuk meg – mondta Draco, mikor a zár kattant egyet, és a rácsos ajtó kitárult.

A lány néhány másodperc tétovázás után kibotorkált a cellából, és a fiú mellé érve felnézett a szőke varázslóra. Ekkor azonban léptek zaja hallatszott, majd a fáklyák fényében megvillant egy csontfehér maszk.

- Mit jelentsen ez, Draco? – kérdezte a halálfaló, a fiú pedig felismerte apja hangját.

- Láttam, amikor megkínoztad – vágott vissza a fiú, megszorítva a még mindig kissé sokkos állapotban lévő lány kezét.

„Mért csinálja?” – kérdezte magában a lány, a fiú kifürkészhetetlen arcát kémlelve.

- Na és? – kérdezte gúnyosan Lucius. – Csupán engedelmességre akartam tanítani a kis vérárulót. Talán jobb lett volna, ha a Nagyúr elé viszem? – kérdezte gúnyos mosolyra húzva a száját a férfi.

- A Nagyúr – köpte a szavakat a fiú. – Engem is megkínzott, mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt eltervezte.

Ginny szemei kikerekedtek.

- Ezek után, miben különbözök én tőle? – mutatott fejével a lányra Draco.

- Eddig úgy hittem, engedelmességre neveltelek, de úgy látszik, újra meg kell tanítanom, mi az – szólt előhúzva varázspálcáját. – Crucio.

Ekkor viszont különös dolog történt. Ginny félrelökte a tétován álló fiút, így őt érte az átok. Térdre rogyott, és már érezte is a testét belülről szétszakító fájdalmat.

„Mért lökött félre?” – kérdezte önmagát a fiú, a lába előtt hangtalanul vonagló lányra pillantva.

Lucius meglepődött, de aztán felnevetett, ám nem szórakozhatott sokáig.

- Petrificus totalus – hallatszott Draco hangja.

Lucius pillanatok alatt feloldotta az átkát, és egy hanyag mozdulattal blokkolta fia támadását.

- Ezt, mégis mire véljem, Draco? – kérdezte, szemeivel a fiú arcát fürkészve.

- Nem engedem, hogy árts neki – lépett a földön fekvő, majdnem teljesen eszméletlen lány elé a fiú.

- Ne légy ostoba, Draco – kezdte, nyugalmat erőltetve a hangjára Lucius. – Állj félre.

- Eszemben sincs – szólt magabiztosan a fiatalabbik Malfoy.

- Akkor kénytelen leszek ismét beleverni a fejedbe, mi az az engedelmesség – mondta a férfi, majd meglendítette pálcáját. – Crucio.

Draco térdre rogyott, ahogy az átok eltalálta a mellkasát. Akár csak a lány, ő is némán tűrte a fájdalmat.

- Hagyja abba – hallotta meg néhány perccel később Ginny hangját maga mellől.

- Miattad szenved – szólt kíméletlen hangon Lucius. – Talán nem ezt akartad?

- Mindent megteszek, amit akar, csak ne kínozza tovább – mondta a lány, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán.

„Weasley miattam sír?” – gondolta a fiú, a lány könnyáztatta arcára pillantva, majd elájult.

- Rendben – húzta gúnyos mosolyra a száját Lucius. – Befelé! – mutatott a cella felé szabad kezével.

A lány felállt és visszabotorkált a cellába, majd leroskadt a matracra. A férfi megszűntette az átkot, majd a rácsos ajtóra emelve varázspálcáját becsukta azt, és egy sor latin nyelvű varázsigét mormolva bezárta. Majd pálcáját fiára emelve ismét meglendítette, mire Draco teste felemelkedett. Ginny látta, hogy a fiú elvesztette az eszméletét, de a pálcáját még ájultan is szorította. A férfi elvette fia pálcáját, majd belebegtette az eszméletlen testet a lányéval szomszédos cellába.

- Néhány itt eltöltött nap, remélem, ismét a helyes irányba tereli majd a gondolataidat – jegyezte meg lenézően Lucius, majd hátat fordított, és otthagyta őket.

- Mi történt? – érdeklődött Narcissa, mikor férje kissé zaklatott állapotban lépett be hálószobájuk ajtaján.

- Úgy látszik, a fiunk, még mindig nincs tisztában az engedelmesség fogalmával – köpte a szavakat a férfi, miközben megszabadult a ruháitól és lefeküdt felesége mellé. – Megpróbálta kiszabadítani a foglyot.

Narcissa szemei elkerekedtek.

- Hol van most Draco? – kérdezte kissé rémülten.

- A pincében – mondta unottan a férfi. – Néhány nap, és újra úgy viselkedik majd, ahogy egy Malfoytól elvárható.

- Mit műveltél vele?

- Mondtam már, engedelmességre tanítottam – szólt vissza Lucius, és érezhető volt, hogy kezd elege lenni felesége kérdéseiből. – Vagy jobban örültél volna, ha a Nagyúr elé viszem?

Narcissa nagyot nyelt. Lucius nem először kínozta meg a fiukat, és eddig is csak remélni merte, hogy Dracónak nem lesz később semmi baja ezektől, az úgynevezett okításoktól. Végül nem szólt többet, fejét visszatette a párnára, és hamarosan elnyomta az álom.

- Hol vagyok? – kérdezte Draco, mikor magához tért. – A pince… már emlékszem – válaszolt saját kérdésére, miközben körbepillantott maga körül és ülőhelyzetbe tornászta magát.

- Mért csináltad? – hallott meg egy vékony hangot maga mellől. – Mért akartál kiszabadítani?

- Igazából magam sem tudom – jegyezte meg, tekintetét a másik cellában ücsörgő lányéba fúrva. – És te? Mért ugrottál elém?

- Amit mondtál – kezdte a lány. – Hogy Voldemort téged is megkínzott…

- Csak a tényeket közöltem – vágott a szavába a fiú. – Szóval, pusztán együttérzésből tetted? – sóhajtott.

- Nem – vágta rá a lány. – Azt mondtátok, én nem halhatok meg, te pedig ki akartál szabadítani. Tudni akartam, miért. Az az alak megölt volna téged, de tudtam, hogy engem kénytelen életben hagyni.

- Gőzöm sincs, ilyen logikával, hogy kerültél a Griffendélbe – nevetett fel fájdalmasan a fiú. – Neked a Mardekárban lenne a helyed.

- Mért mondasz nekem ilyet?

- Más arra hivatkozott volna, hogy bár ellenségek vagyunk, nem hagyhatta, hogy szenvedjek. Te viszont azért tetted, mert arra gondoltál, én kivihetlek innen.

- Néhány hónapja valaki azt mondta nekem, nem az számít, egy ócska ezeréves süveg mit gondolt, hanem, hogy mi emberek milyennek látjuk magunkat. Lehet Mardekár, Griffendél, Hollóhát vagy Hugrabug házának a tagja, nem változtat azon a tényen, hogy mind emberek vagyunk. Akkor még nem értettem, hogy mit akar ezzel az a lány, de most megértettem.

- Az a lány? – nézett értetlenül a másik. – Mégis ki? Ki mondta ezt neked?

- Lisa. Lisa Renwood.

- Tehát, tényleg átállt? – sóhajtott.

- Ezt hogy érted?

- Beszélték egy ideje, hogy Lisa az apja nyomdokait akarja követni, és ki akar maradni a harcból. Te viszont úgy beszéltél róla, mintha nem bíznál benne igazán.

- Valóban nem bízom benne.

- Azonban, ha benne nem bízol, akkor bennem mért? – kérdezte a kettejüket elválasztó rácshoz vonszolva magát.

- Ki akartál szabadítani, és megvédtél attól az alaktól – mondta a lány a fiú mellé telepedve.

- Fel sem merült benned, hogy ez csak egy színjáték, azért, hogy kiszedjünk belőled némi információt?

- De igen, azonban amikor az a férfi téged is megkínzott, elmúltak a kétségek.

- Nem ez volt az első eset – kezdte, majd felszisszent.

- Malfoy, jól vagy? – kérdezte ijedten a lány.

- Megmaradok. Te viszont még most is értem aggódsz?

- Mondtam már, hogy a saját sorsomba beletörődtem.

- Még mindig azt hiszed, hogy Potter hagy majd itt rohadni? Vagy talán a szüleid?

- Nem tehetnek semmit, hiszen én sem tudom, hol vagyok.

- A Malfoy kúriában – jegyezte meg halkan.
- Hogyan? – nézett értetlenül a lány. – Akkor az a férfi…

- Igen – vágott a szavába a fiú. – Az apám.

A két fiatal csendbe burkolódzott és a gondolataiba mélyedt.

„Malfoy szembeszállt az apjával, hogy megmentsen?” – elmélkedett a lány, majd eszébe jutottak a fiú szavai. – „A Nagyúr engem is megkínzott, mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt eltervezte. Ezek után, miben különbözök én tőle?”

„Mért érdekli még mindig, hogy mi van velem?” – gondolkozott a fiú. – „Elvégre, ő sokkal rosszabb helyzetben van, mint én.”

- Nem hittem volna, hogy a saját apád megkínoz – jegyezte meg elgondolkozva a lány.

- Nem ez volt az első alkalom – vetette oda félvállról a fiú.

- Anyukád tud róla, hogy miket művel?

- Igen, de ő sem tehet semmit.

- Ha ez így van, akkor mért nem fordultál ellene már korábban?

- Nem könnyű elfelejteni, ha valamit kicsi korodtól kezdve beléd vernek.

- De akkor mért most?

- Már elmondtam – emelte meg a hangját a másik.

- Az, hogy nem tudod, az nem válasz.

- Talán azért, mert elegem lett abból, hogy a sötét nagyúr csak ül és osztogatja a parancsokat, és nekünk kell elvégezni a piszkos munkát. Na meg láttam, hogyan szálltál szembe apámmal – jegyezte meg halkan a fiú.

- Mit gondolsz, kijutunk innen valaha?

- Nem azt mondtad, hogy neked már mindegy – mosolyodott el gúnyosan a kérdezett, majd komoly hangon folytatta. – De, ne aggódj, Weasley, Szent Potter úgyis kiszabadít.

- Malfoy?

- Mi van?

- Te akkor most a mi oldalunkon állsz?

- Nincs más választásom – vonta meg a vállát.

- Értem – sóhajtott nyújtózva egyet, ám a mozdulat félbemaradt és a lány felszisszent.

- Rendben vagy, Weasley?

- Igen, de ha egy oldalon állunk, akkor hagyd abba a Weasleyzést. Van nekem keresztnevem is.

- Rendben – mondta a fiú átnyújtva jobb kezét a rácson.

- Ginny – mosolyodott el a lány, elfogadva a felkínált jobbot.

- Draco – eresztett meg egy félmosolyt a másik.

Előző               Vissza a címekhez              Következő