Gabrielle észre vette, hogy apja le sem veszi róla a szemét. Az öreg igazgató elmondása szerint apja nagyon jó ember, hiszen az életét kockáztatta, hogy információt gyűjtsön a háború alatt. Ám Dumbledore azt is megosztotta vele, hogy a férfi az utóbbi időben magába fordult. Miközben leült az asztalhoz azon gondolkodott, vajon mi járhat a férfi fejében.

Mikor Piton meglátta az elsősöket bevonulni, eszébe jutott, hogy Albus elmondta neki, a lánya is köztük van. Végignézett a megszeppent gyerekeken és végül megpillantott egy fekete hajú kék szemű kislányt. Amikor Minerva őt szólította egy pillanatra csupán elakadt a lélegzete. Büszkén, felemelt fejjel lépett az emelvényre és ült le a székre. Miután McGalagony a fejére tette a süveget egy örökké valóságnak érezte azt az időt, amíg a fejfedő döntött. Mikor meghallotta a döntést, az egyik oldala igencsak meglepődött, míg legbelül melegséget érzett. A vacsora alatt végig a lányon tartotta a szemét, aki csöndben falatozott, ám néha ráemelte pillantását.

Miután befejezték az evést és Dumbledore lemondta az ilyenkor már szokásossá vált beszédét, a diákok megindultak a klubhelyiségek irányába. Gabrielle még egy utolsó pillantást vetett apjára majd ő is követte társait. Leérve a pincébe kissé megborzongott, a hidegtől, de kíváncsian pásztázta a folyosón álló páncélokat. Belépve a klubhelyiségbe kellemesen megcsapta az arcát a kandallóból áradó meleg.

- A fiúk hálótermei lent jobbra vannak, a lányokéi ugyanott balra. A neveteket keressétek az ajtókon – mondta a prefektus, majd magára hagyta a megszeppent társaságot.

Gabrielle elindult a megadott irányba és nem is kellett sokat gyalogolnia, hiszen már a második ajtón ott állt a neve ezüst betűkkel. Belépve a szobába, két vele egykorú lánnyal találta szembe magát. Az egyik egy alacsony sötétszőke hajú, a másik pedig egy vele egy magasságban lévő hosszú barna hajú lány volt.

- Sziasztok! – köszönt, majd leült az egyetlen üres ágyra.

A barna hajú lány, nem törődve semmivel kiment a szobából.

- Szia! – köszönt a szőke, majd leült Gabrielle mellé. – Ne törődj vele, csak nagyon fáradt. Egyébként a nevem Elizabeth Renwood.

- Én Gabrielle Michel vagyok.

- Még sosem hallottam a vezetéknevedet, ezek szerint nem vagy aranyvérű? – kérdezte meglepetten újdonsült szobatársa.

- Az, mit jelent? – nézett értetlenül Gabrielle.

- Azt, hogy a szüleid muglik – mondta ezt olyan hangon, mintha egy kisgyereknek magyarázott volna.

- A szüleim varázslók voltak! – szólt felháborodva, és a hangsúly elég is volt, hogy kissé ráijesszen a lányra.

- Voltak? – nézett most értetlenül Elizabeth. – Tehát…

- Meghaltak – fejezte be a gondolatot Gabrielle.

- Sajnálom – mondta egy árnyalatnyival kedvesebben.

- Nem ismertem őket, így igazából nem nagyon érdekel. Egy varázsló házaspár nevelt fel, akik csak néhány napja árulták el, hogy létezik mágia. Eléggé kiakasztott, hogy évekig hazudtak nekem, ráadásul még most sem voltak hajlandók elárulni, hogy kik voltak a valódi szüleim – mondta, majd a lány arcát látva elkönyvelte magában, hogy az elhitte a meséjét.

Nem akart hazudni, de megígérte Dumbledore-nak, hogy titokban tartja a kilétét mások előtt.

- Én ugyan ismerem a szüleimet, de nem igazán értek egyet velük. Nekik az a véleményük, hogy csak az aranyvérűek kiváltsága mágiát tanulni – szólt elmerengve. – Mivel a bátyám is így gondolja, ezért kissé kakukktojásnak érzem magam.

- Megértelek. Milyenek itt a tanárok? – váltott témát Gabrielle.

- A bátyám szerint szigorúak, főleg a Griffendél feje McGalagony professzor.

- És a mi házvezetőnk milyen? – kérdezte, kapva az alkalmon, hátha megtudhat valami az apjáról.

- Szigorú, de velünk mardekárosokkal mindig kivételez.

- Értem. Most viszont – kezdte elnyomva egy ásítást –, ideje lenne aludni, mert nem akarok már az első nap elkésni.

- Igazad van.

- Ti még mindig fent vagytok? – kérdezte a barna hajú lány, aki a beszélgetés kezdetén elhagyta a szobát.

- Igen. Beszélgettünk. – mondta Gabrielle felhúzva a szemöldökét a kérdés hallatán.

- Egyébként, bocs az előbbiért, csak anyám kiakasztott induláskor és még kissé ideges voltam. Mindig úgy kezel, mint egy taknyos kisgyereket. Különben a nevem Nathalie Tomer, de szólíts Natnak.

- Én Gabrielle Michel vagyok, de hívjatok csak Gabynek.

- Most viszont már tényleg ideje lefeküdnünk, ha nem akarunk holnap nyúzottan felkelni – mondta Elizabeth.

- Igazad van Elizabeth. Jó éjt lányok – zárta le a beszélgetést Gabrielle.

- Hívj Lizának, az Elizabeth olyan hivatalos – mondta álmosan, majd néhány perccel később mindhármukat elnyomta az álom.

Két órával a lakoma után, nem messze a békésen szundikáló Gabrielle-től, fény szűrődött ki az igazgatói irodából. Két férfi vitatkozása törte meg a szoba csendjét.

- Nem értem mért mondta el neki az igazat, Albus – szólt higgadtságot erőltetve a hangjára Piton.

- Joga volt megtudni – mondta nyugodtan az igazgató.

- Bele gondolt, mi lesz, ha valaki rájön? – kérdezte, majd visszavéve a hangerőből, folytatta. – Albus maga is tudja, hogy még mindég vannak ellenségeim. Lilyt már elveszítettem nem akarom, hogy a lányom is miattam haljon meg.

- Megértelek, hogy aggódsz, de Gabrielle okos lány és te magad is be fogod látni, hogy helyesen tettem, mikor elmondtam neki az igazat.

Másnap reggel mikor a három lány felment a nagyterembe reggelizni, és Piton kiosztotta az órarendjeiket, Gabrielle még egy papírt talált a borítékban.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian Lisa, mikor meglátta az ismeretlen eredetű papírt barátnője kezében.

- Nem tudom – jött a rövid és tömör válasz.

A lány széthajtotta a papírt, amin csak ennyi állt.

„Várom az irodámban az órák után. A jelszó: Csoki béka. Albus Dumbledore”

- Vajon mit akar tőled az igazgató már az első napon? – kérdezte Nathalie, aki szobatársa válla fölött olvasta el, mi áll a levélben.

- Fogalmam sincs – mondta értetlen arcot vágva Gabrielle, pedig sejtette, mi lehet az ok. Végre beszélhet az apjával.

Az első órájuk átváltoztatástan volt. McGalagony valóban szigorúnak bizonyult, de Gabrielle szerint igazságos is. A bűbájtan annyira nem kötötte le, mint a társait, pedig Flitwick professzor a hollóhát vezetője mindent megtett, hogy érdekessé tegye az órát. Mógus aki a sötét varázslatok kivédése órát tartotta, elég gyámoltalannak tűnt, ahhoz képest, hogy milyen tantárgyat oktatott. Végül eljött az utolsó két óra, ami bájitaltan volt a Griffendélesekkel. Mikor leültek a pincében, mindenki kíváncsian várta, hogy mikor jön a tanár. Piton kivágta a terem ajtaját, és talársuhogás közepette lépett fel a katedrára.

- Azért vannak itt, hogy megismerkedjenek a bájitalkészítés nemes művészetével. Bizonyára lesz maguk között olyan, akinek ez a tantárgy nem nyeri el a tetszését, mivel itt nem fognak varázsigéket mormolni, és pálcával hadonászni. Viszont, azon kevesek, akiknek tehetségük van hozzá, ők megtanulhatják az elmét elbódítani, az érzékeket tévútra csalni.

Halkan, de határozottan beszélt. Gabrielle észrevette, hogy milyen szenvedéllyel beszél apja a tantárgyáról.

Az első órán nem kaptak nehéz feladatot, egy sebhegesztőt kellett elkészíteniük. Piton körbejáratta tekintetét a diákokon majd megállapodott a lányán. Figyelte, hogy milyen precízen dolgozik, pedig most csinál ilyet először, és magában elismerte, hogy büszke lehet rá. Mikor véget ért az óra és a diákok kivitték a mintát a munkájukból, észrevette, hogy a lánya tökéletes munkát végzett.
Amint megszólalt a csengő Gabrielle azonnal az igazgatói irodához sietett volna, de rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs, merre van. Már majdnem feladta, mikor megpillantott két felsőbb évest, akik valamin feltűnően jól szórakoztak. Azonban amikor meg akarta őket szólítani megakadt a szeme a talárjukat díszítő oroszlános címeren.

„Ilyen az én szerencsém. Pont két Griffendéles akad az utamba” – gondolta keserűen

Mikor már épp rászánta volna magát, hogy beszédbe elegyedjen a két fiúval, akik ráadásul ikrek voltak, megjelent a Mardekár kviddics csapatának a kapitánya Marcus Flint.

- Ti már megint miben sántikáltok? – kérdezte gúnyosan a mardekáros.

- Ahhoz neked semmi közöd Flint – mondta az egyik.

- Túl nagy a szád Weasley. Inkább vehetnél néhány repülő leckét – szólt gúnyosan.

- Te pedig…

- Sajnálom, hogy félbeszakítom ezt az, érdekfeszítően izgalmas szócsatát – szólt közbe Gabrielle majd Flinthez fordult –, de megkérhetlek, hogy mutasd meg, merre találom Dumbledore professzor irodáját?

- Gyere, megmutatom. Amúgy sem bírtam volna tovább elviselni ezt a két féleszűt – mondta lenézően.

- Majd én megmutatom, hogy ki a féleszű! – kiáltotta az egyik iker és előrántotta a pálcáját.

- Fred! Hagyd! Nem ér annyit! – próbálta lenyugtatni testvérét a másik.

- Igazad van, George – mondta, majd eltéve a pálcáját hátat fordított, és a testvérével együtt távozott.

- Gyere! – szólt Gabrielle-hez Flint, mikor a Weasley ikrek hallótávolságon kívülre értek.

- Ki volt ez a két önelégült alak? – kérdezte Gabrielle, miközben megpróbált lépést tartani a fiúval.

- Két Weasley. Többet is láthatsz belőlük itt a suliban. Weasleyéknek több a gyerekük mind pénzük. És ez a kettő a legrosszabb – magyarázta Flint.

- Ők is játékosok? – a fiút meglepte a kérdés.

- Igen! Ők a Griffendél terelői.

- Akkor már értem, mért kullog a Griffendél mindig az utolsó helyen. Ezeknek csak a szájuk nagy.

- Nem a véletlen műve, hogy már évek óta a Mardekár csapata nyeri a kviddics kupát – hencegett Flint – Na, meg jöttünk – szólt megállva egy hatalmas kőszörny előtt. – A jelszót viszont nem tudom.

- Az nem gond. Én igen. Csoki béka – mondta majd a szobor félreugrott és feltűnt egy hatalmas kő mozgólépcső.

A fú hátat fordított és otthagyta az ámuldozó lányt.

- Flint! – szólt utána Gabrielle – Köszönöm!

- Nincs mit, és szólíts nyugodtan Marcusnak. Csak az ellenségeim hívnak a vezetéknevemen – mondta majd, mikor látta eltűnni a lányt a lépcsőn tovább állt.

Gabrielle gyomra borsó méretűre zsugorodott, mikor megállt az iroda ajtaja előtt. Ám magabiztosan kihúzta magát és bekopogott.

- Gyere be! – hallatszott az ajtó mögül Dumbledore kedves hangja.

Gabrielle kinyitotta az ajtót és belépett. Az irodában mindenhol a bordó szín uralkodott. Az igazgató egy hatalmas íróasztal mögött ült, vele szemben pedig két kényelmesnek látszó szék foglalt helyet. Az egyikben megpillantotta az apját, aki rezzenéstelen arccal nézett végig rajta.

- Ülj csak le – mutatott a Piton melletti székre Dumbledore. – Magatokra hagylak – szólt, majd mielőtt tiltakozásra kerülhetett volna sor, az öreg igazgató eltűnt egy ajtó mögött.

Kellemetlen csönd telepedett a szobára. Majd Piton nem bírta tovább és megszólalt.

- Milyen volt az első napod a Roxfortban? – kérdezte feldobva egy semleges témát.

- Jó. Habár a tanárok elég szigorúak – nyomott el egy félmosolyt a lány, és meg mert volna esküdni rá, hogy apja arcán is mosolyt látott egy pillanatra.

- Bájitaltanon remekeltél, látom, beleolvastál a könyvbe.

- Igen. Dumbledore professzor említette, hogy bájitaltant tanít –, szólt kissé feszengve – és először csak azért olvastam bele, hogy ne hozzak szégyent a fejére, de aztán megtetszett és egész végig azt a könyvet bújtam.

- Van hozzá tehetséged. Egyébként, ha ketten vagyunk, tegezzél nyugodtan, elvégre az apád vagyok.

- És hogy szólítsalak?

- Hívj apának – majd gyorsan hozzá tette –, de nem kötelező, ha gondolod, szólíthatsz Perselusnak is, úgy is elég időnk lesz hozzászokni.

- Rendben. Perselus.

Még sokáig beszélgettek, aztán Piton visszakísérte őt a klubhelyiséghez ő pedig visszaballagott Dumbledore irodájához.

- Kedves kislány, nem igaz Perselus? – kérdezte Dumbledore, mikor már az irodában beszélgettek.

- Igen. És bátor, akárcsak az anyja – jegyezte meg Piton.

- Valóban hasonlít Lilyre, de a tekintete a tiéd.

 Előző               Vissza a címekhez              Következő