Szeptember elsején este, a Roxfortban nagy volt a nyüzsgés. Miután mindenki helyet foglalt az asztaloknál, és megjelentek az elsősök McGalagony behozta a teszleksüveget, ami, mint minden évben most is énekelni kezdett.


Hajdan, mikor új voltam még,
négy mágus összeállt,
s eldöntötték, létrehoznak
egy varázslótanodát,
hol az ifjak hallgathatják
oktatóik bölcs szavát,
s továbbadhatják a vének
tudásuknak legjavát.
Sokan mondták, nemes a cél,
melyért a Négy síkra száll;
nem hitték, hogy valaha is
rút viszály közéjük áll.
Mély barátság fűzte egybe
Griffendélt és Mardekárt;
jóban-rosszban összetartott
Hugrabug és Hollóhát.
De jaj, egységük víg napját
széthúzásnak bús éje
követte – és erről szól
a Teszlek Süveg meséje.
Szólt Mardekár: „Az jöjjön, ki
mágus szülők gyermeke.”
Szólt Hollóhát: „Azt tanítsuk,
Kinek éles az esze.”
Szólt Griffendél: „Iskolánkba
bátor ifjak jöjjenek!”
Szólt Hugrabug: „Énelőttem
egyenlő minden gyerek.”
Véleményük különbözött
össze mégse vesztek.
Eldöntötték mindannyian
felelősek lesznek
egy-egy házért, mely az övék:
így Mardekár teszem azt,
magához hivatott minden
tiszta vérűt és ravaszt.
Hollóhátnál az okosok
hasznát látták eszüknek;
bátor lelkű társaik meg
Griffendélhez kerültek.
Hugrabughoz ment a többi.
De akkoriban még
négy hű barát volt a négy ház
szent volt a szövetség.
Sok-sok évig honolt béke
köztük, s egyetértés;
Mígnem végül kapzsi becsvágy
sima szó, kísértés
egymás ellen fordította
a négy büszke házat,
és közöttük féltékenység,
gyűlölködés támadt.
Egy ideig már-már úgy tűnt
a Roxfortnak vége –
hiszen barát barátnak lett
esküdt ellensége.
Végül aztán egyik reggel
Elment a vén Mardekár;
és az ádáz tusa nyomban
véget is ért; haj, de már
nem lett újra egy, mi egy volt,
s négy házunk azóta
bús emlékét őrzi annak
mit elsír e nóta.
Így esett, hogy megkaptam
kényszer szülte posztomat.
Kár, hogy ami egyben teljes,
négybe épp én osztom azt.
Dalomba pár újabb strófát
azért szövök ma bele,
mert, bár elvégzem a munkám,
sejtem, kárt teszek vele.
Régi bűbáj kötelez rá,
hogy betöltsem tisztemet,
de oldom, mit kötni kéne –
s ebből, félek, baj lehet.
Éber szemmel lássátok meg
mind a baljós jeleket!
Veszély les ránk! Ártó szándék,
zord ellenség fenyeget!
Egység kell most, összefogás;
ha széthúzunk, elveszünk…
És most jöjjön a beosztás.
Essünk túl rajta, gyerünk!


Miután a fejfedő befejezte az éneklést, és megtörtént az elsősök beosztása, mindenki a tányérjára összpontosított. Mikor a desszertek maradéka eltűnt az asztalokról, Dumbledore, szólásra emelkedett. Gabrielle-nek feltűnt, hogy a süveg ezúttal figyelmeztetni akarta őket a közelgő veszedelemre, és elgondolkozott azon, amin az utóbbi néhány héten már sokszor.

Érezte, hogy a rend tagjai eltitkolnak előle valamit, valami fontosat, és bár bízott Dumbledore-ban mégis, úgy érezte, ez nem fer vele szemben, annak ellenére, hogy tudta, az öreg igazgató már azzal is óriási kockázatot vállalt, hogy felvette őt a rendbe. Gondolataiból egy hirtelen beállt csönd szakította ki. Felnézett, és megpillantott egy meglehetősen kövér, göndör, barna hajú nőt, harsány rózsaszín kardigánban a tanári asztalnál, aki éppen akkor állt fel, bár nem sokat számított, hiszen állva sem volt magasabb, mint ülve.

- Köszönöm kedves, üdvözlő szavait, igazgató úr – szólalt meg, olyan hangon, amitől Gabrielle hátán szinte felállt a szőr. – Csodálatos érzés visszatérni a Roxfortba – mondta negédesen mosolyogva. – És még csodálatosabb látni ezt a sok csillogó szemet, és mosolygó arcocskát. Alig várom, hogy külön-külön is megismerhesselek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk.

- Apámmal ismerik egymást, mert Umbridge professzor a minisztériumnak dolgozik és azt mesélte, hogy ha valami gond van, nyugodtan lehet hozzá fordulni – jegyezte meg a Gabrielle mellett ülő Draco. – Állítólag nagy változások várhatók az iskolában.

„Remek” – jegyezte meg gondolatban Gabrielle. – „Már csak egy minisztériumi ember hiányzott a Roxfortból.”

- A hagyományok egy részét illő, és üdvös tovább vinni, de el kell vetni az idejétmúlt szokásokat – fordította vissza figyelmét Gabrielle a nő beszédére. – Lépjünk hát tovább, hogy beköszönthessen a nyitottság, a hatékonyság, a felelősségteljes munka korszaka, melyben megőrződik az, ami megőrzésre méltó, tökéletesedik, ami tökéletesítést igényel, és szigorú tilalom sújtja mindazt, ami káros.

Umbridge elhallgatott, majd leült. Dumbledore pedig megtapsolta, majd belefogott, hogy befejezze félbe maradt beszédét. Miután az igazgató is végzett a bejelentésekkel, a diákok megindultak a klubhelyiségek felé.

Reggel Gabrielle-nek Umbridge-dzsal volt első órája. Draco beszámolója és a vacsorán elhangzottak után kíváncsian várta, hogy milyen lesz a sötét varázslatok kivédése. A fiúnak igaza volt, valóban sok minden megváltozott. Kiderült, hogy az új tanár óráin, egész évben csak írni és olvasni fognak. Miután megszólalt a csengő Gabrielle barátaival együtt összepakolta a holmiját és elindult kifelé a teremből, azonban az ajtóban megtorpant.

- Valami baj van? – kérdezte Nathalie.

- Nem, menjetek előre, majd megyek utánatok – mondta Gabrielle.

- Biztos? – nézett értetlenül Lisa.

- Igen.

A két lány távozott, és magára hagyták barátnőjüket a professzorral.

- Tanárnő – lépett az íróasztala mögött ülő Umbridge-hoz.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte kislányos, affektáló hangon.

- Azt szeretném tudni, hogy ha nem gyakoroljuk az órán megtanult bűbájokat, akkor hogyan fogjuk azokat bemutatni a vizsgán?

- Ha elsajátítottátok az elméletet, természetesen képesek lesztek elvégezni a varázslatokat a vizsgán biztosított speciális körülmények között.

- Bocsásson meg tanárnő, de vannak olyan varázslatok, ahol nem elég az elmélet bemagolása – Gabrielle hangja tisztelettudó volt, az arca pedig érzelmektől mentes maradt, de belül legszívesebben leordította volna a „kedves” tanárnő fejét.

- Amiket a vizsgán kérni fognak, ahhoz elég lesz – jelentette ki határozottan, de még mindig mézes-mázos hangon Umbridge.

- Megértettem, és még egyszer bocsásson meg, nem akartam tiszteletlen lenni – szólt szemét lesütve a lány.

- Semmi baj, és ha bármilyen kérdésed van, fordulj hozzám bizalommal. Egyébként, hogy is hívnak?

- Gabrielle Michel vagyok, és elnézést, de most már mennem kell, ha nem akarok elkésni a következő órámról – jegyezte meg a lány majd ismét elindult az ajtó felé.

- Persze, menj csak.

A második, harmadik órájuk átváltoztatástan volt. Az idei anyag sem ígérkezett könnyűnek. A megjelenítő varázslatok, az elején még Gabrielle-nek is fejtörést okoztak. Mivel Lisa tavaly csupán elfogadhatót kapott a vizsgán, nem folytathatta a tantárgyat, de nem is nagyon bánkódott miatta. A nyáron eldöntötte, hogy a gyógyítói pálya lenne a legalkalmasabb a számára. Nathalie, pedig ugyan várakozáson felülit kapott, és folytathatta az átváltoztatástant, még mindig nem tudta eldönteni, mihez akar kezdeni az iskola befejezése után.

A következő órájuk dupla bájitaltan volt. Perselus, azonban üzenetet küldött Gabrielle-nek, hogy még az óra előtt beszélni akar vele. Ezért, mikor McGalagony órájáról kicsengettek ő villámsebességgel összeszedte a holmiját, és lerohant a pincébe. Belépve a terembe, észre vette, hogy Ron, és Hermione még ott vannak. Elsétált mellettük, egyenesen a teremből nyíló bájitalszertárba. A két fiatal furcsának találta, hogy valaki csak úgy kérdezés vagy kopogás nélkül belép Piton magánraktárába.

- Vajon, mit akarhat Pitontól? – kérdezte kíváncsian Hermione.

- Fogalmam sincs – nézett értetlenül Ron. – De érdekel.

- Ronald – szólt rá fojtott hangon barátjára a lány, mikor meglátta, hogy az éppen a szertár felé igyekszik.

- Ugyan már Hermione, te nem vagy kíváncsi?

A lány elhúzta a száját, de legbelül neki is fúrta az oldalát, hogy miről beszélgethet Piton, egy mardekáros diákkal a szertárban. Végül beadta a derekát és ő is közelebb lopózott az ajtóhoz.

- Én csupán annyit mondtam, hogy vigyázz Umbridge-dzsal – hallották meg Piton hangját.

- Nem leszünk, puszipajtások, ha ettől tartasz – jelentette ki Gabrielle.

„Ez a lány, tényleg tegezte Pitont?” – gondolkozott Hermione.

- Te is tudod, hogy veszélyes.

- Igen, de csak az órával kapcsolatban kérdeztem tőle.

- Értsd meg, hogy féltelek, ha kiderül, mi van kettőnk között, akkor veszélybe kerülsz – szólt aggódva Piton.

- Tudom, de ha az ember folyton attól retteg, hogy valami rossz történik vele, akkor fel sem kéne kelnie reggel.

- Ugyan úgy beszélsz, mint ő – szólt elgondolkodó hangon a férfi. – Pont olyan vakmerő vagy és látom, hogy nem félsz semmitől.

- A bátorság, nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy létezik fontosabb dolog is, mint a félelem.

- Megértelek, de nem akarlak elveszíteni.

- Nem fogsz, de ne akarjál mindentől megóvni.

- Szeretlek.

- Én is téged – szólt, majd puszit nyomott apja arcára és elindult kifelé a raktárból.

Ron és Hermione felnyalábolták a táskájukat, majd amilyen halkan és gyorsan csak tudták elhagyták a termet.

 Előző               Vissza a címekhez              Következő