Mikor Gabrielle kilépett a szobából, kissé feszültnek érezte magát. Méregzöld, testhez simuló dísztalárt viselt. Fekete haja, lágy hullámokban omlott fedetlen vállaira. Lesétált a lépcsőn egészen a bálteremig, és amikor megpillantotta Dracót az ajtóban minden félelme és kétsége tovaszállt.

- Gyönyörű vagy – jegyezte meg a fiú, miközben a karját nyújtotta neki.

- Köszönöm – mosolygott Gabrielle, belekarolva a fiúba.

Mikor beléptek a terembe minden szem rájuk tapadt egy pillanatra. Draco egy üres asztalhoz kísérte partnerét, majd leültek egymás mellé.

- Örülök, hogy újra látlak, Draco – lépett melléjük egy ismeretlen sötét hajú férfi.

- Részemről a megtiszteltetés Mr. Tomer – nyújtott kezet a szőke, köszönés képpen.

- Mond csak, ki ez a bájos ifjú hölgy? – kérdezte a férfi Gabrielle-re pillantva.

- Gabrielle Piton – mutatta be Draco a lányt.

- Á, már tudom, ön lenne Perselus lánya.

- Igen, bár ha szabadna kérnem, ne emlegesse az áruló apámat – húzta el a száját Gabrielle.

- Jó látni, hogy a fiatalokból nem veszett ki a nemesség iránti tisztelet.

- Marko? – lépett melléjük egy sötétszőke hajú, negyvenes éveiben járó nő és egy fiatal, koruk béli fiú.

- Callioppe, Wiliam – biccentett a férfi és Draco egyszerre az érkezők felé.

„Callioppe? Valahonnan nagyon ismerős ez a név, de honnan?” – gondolta Gabrielle.

- Ő, itt Perselus lánya, Gabrielle – mutatta be a gondolataiba merült lányt Mr. Tomer.

- Örülök, hogy megismerhetem asszonyom a nevem Gabrielle Piton – nyújtott kezet udvariasan Gabrielle.

- Én is örülök – szólt, megeresztve egy félmosolyt a nő. – Callioppe Renwood vagyok, ő pedig a fiam, Wiliam – mutatott a mellette álló fiúra.

- Draco – fordult Wiliam a szőke fiúhoz. – Nem bánod, ha felkérem Gabrielle-t egy táncra?

- Nem, csak nyugodtan, persze, ha ő is beleegyezik – jegyezte meg arisztokratikus stílusában a szőke, ám a szeméből sütött a féltékenység.

- Nos? – nyújtotta a kezét Gabrielle-nek.

- Persze, miért ne – szólt mosolyogva a lány, majd elfogadva a felkínált jobbot, felállt a székből és hagyta, hogy a fiú a táncparkettre vezesse.

Draco szemei villámokat szórtak.

„Most már, tudom, honnan volt ismerős a név. Apám említette az előtt, hogy eljöttem a Roxfortból. Ő, Lisa anyja. Akkor, minden bizonnyal ez a srác a testvére. A férfi pedig, akinek Draco bemutatott, Nathalie édesapja” – gondolta Gabrielle, miközben észre sem vette, hogy egyre kijjebb sodródnak a táncparkettről.

Végül, csendben sétáltak el a kertig.

- Kellemes az idő idekint – jegyezte meg halkan a fiú.

- Valóban – helyeselt Gabrielle, miközben azon gondolkozott, hogyan rázhatná le a fiút.

- Sziasztok – hallott meg Gabrielle egy ismerős hangot maguk mögül.

- Szia Nathalie – köszöntötték egyszerre.

- Már mindenütt kerestelek. Wiliam, kérlek, segíts – nézett kérlelő tekintettel a fiúra a barna hajú lány.

- Mi történt? – kérdezte kíváncsian a fiú.

- Apám, mindenáron táncolni akar velem, de, arra gondoltam, ha látja. hogy nem vagyok egyedül, akkor leszáll majd rólam. Azonban, nem akartam semmit megzavarni.

- Nem történt semmi – mosolygott Gabrielle.

- De...

- Menj csak, majd később még befejezhetjük a beszélgetést.

A fiú bólintott, majd a páros visszament a bálterembe.

„Remek! Itt a tökéletes alkalom, hogy körbe nézzek Malfoy dolgozó szobájában” – gondolta Gabrielle, miközben a lépcső felé vette az útját.

Szerencsére, senkivel nem találkozott. Belépve a szobába elvégzett néhány bűbájt, hogy kiderítse, rejteget e valamit ebben a szobában az idősebbik Malfoy. Néhány másodperc múlva megjelent az egyik könyvespolc előtt egy hatalmas sötét jegy.

„Fenébe! Ha van is itt valami, csak a halálfalók juthatnak a közelébe” – bosszankodott.

Néhány perc múlva a jegy eltűnt és minden olyan volt, mint előtte.

- Unalmasnak találod a bált? – szólalt meg egy mély hang az ajtó felől.

Gabrielle megmerevedett.

- Nem – válaszolt végül, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Csupán, nem vagyok egy társasági ember.

- Megértelek – lépett mögé a férfi. – Magam sem élvezem különösebben, ezeket, az összejöveteleket – mondta, majd egyik kezét a lány hasára helyezte átölelve a derekánál, a másikkal pedig félresöpörte a haját a nyakából és csókolgatni kezdte az érzékeny bőrt.

- Mr. Malfoy, kérem – szólt Gabrielle, mikor megérezte a férfi kezét a mellénél.

- Szólíts Luciussznak – suttogta Malfoy.

A férfit, azonban nem hatotta meg a lány könyörgése. Maga felé fordította és szájon csókolta. Gabrielle-t a hányinger kerülgette.

„Ha ez túlélem, amint visszajutok a Roxfortba lenyelek egy tubus fogkrémet” – gondolta, miközben igyekezett legyőzni hányingerét és minimálisan viszonozni a csókot.

Mikor észrevette, hogy a férfi egyik kezének szorítása lankad, ellökte őt magától.

- Mr. Malfoy – kezdte, majd a férfi szúrós tekintetét látva korrigálta magát. – Lucius, bárki benyithat – szólt miközben próbált levegőhöz jutni.

- Tudom, hogy te is ezt akarod.

- Na és a feleséged? – kérdezte és remélte, hogy Narcissa felemlegetése észhez téríti a férfit.

- Ő, most amúgy is a bállal van elfoglalva.

Léptek zaja hallatszott odakintről, majd egy jól megtermett férfi lépett be a helyiségbe.

- Elnézést, a zavarásért – mondta mély, dörmögő hangon. – Lucius, a Nagyúr, megérkezett.

- Köszönöm, hogy szóltál Rabastan – biccentett a szőke.

- Egyébként, nem tudod, hol találom meg Gabrielle Piton kisasszonyt? A Nagyúr négyszemközt kíván beszélni vele, mielőtt elkezdené az újoncok felavatását.

- Én vagyok Gabrielle Piton – szólt közbe halkan a lány.

- Örvendek kisasszony, Rabastan Lestrange vagyok.

- Részemről a szerencse Mr. Lestrange.

- Rabastan, hol van most a Nagyúr? – kérdezte Lucius.

- A szalonban várakozik és tudod, mennyire nem szereti, ha megváratják, úgyhogy, Miss. Piton, ha lenne szíves – mutatott az ajtó felé.

- Menj csak vissza a bálterembe, én majd elkísérem Gabrielle-t – mondta Lucius ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ahogy akarod – bólintott Lestrange, majd elhagyta a szobát.

Malfoy előre engedte Gabrielle-t, majd bezárva az ajtót maguk mögött elkísérte a szalon bejáratáig. Gabrielle kinyitotta az ajtót, majd belépve a helyiségbe becsukta maga után.

- Üdvözöllek Gabrielle – hallatszott a félhomályból egy sziszegő hang.

- Megtiszteltetés, személyesen találkozni önnel, uram – jegyezte meg alázatosan a lány.

- Lucius, átadta nekem a bájitalokat, amiket elkészítettél. El kell ismerni, van tehetséged. Az ilyen örökséget, meg kell becsülni.

- Talán, ez az egyetlen jó dolog, amit apámtól kaptam.

- Érzem, a hangodból és látom a gondolataidban, hogy haragszol édesapádra.

- Igen, mert elárulta azt, amiért éveken át küzdött és, ami a legrosszabb, elárulta önt. A mentorát, a tanító mesterét.

- Nekem, úgy tűnik, hogy valami nem stimmel – jegyezte meg sziszegve Voldemort.

Gabrielle tenyere izzadni kezdett, ám az arca komoly és higgadt maradt.

- Úgy gondolom, hogy nem csupán az árulása miatt haragszol apádra.

- Igaza van – sóhajtott a lány, majd folytatta. – Az ön figyelmét semmi sem kerüli el – hízelgett. – Tizenegy évig kellett kviblik között élnem, mint egy mugli, és mindezt az ő gyávasága miatt. Elárulta magát utána pedig félt szembe nézni a következményekkel.

A kígyóarcú mágusnak, fölöttébb tetszett Gabrielle higgadtsága, valamint, ahogy látszott, a lány, hiába próbálja, nehezen tud uralkodni az érzelmein. Kirohanásai és apja iránti gyűlölete, saját magára emlékeztette.

- Lucius, elismeréssel beszélt rólad, valamint elmondta, neked köszönheti, hogy kijutott a minisztériumból, azután, a sajnálatos baklövése után.

- Én, csupán nem bírtam volna végignézni, ha az egyik legősibb aranyvérű varázsló család jó hírét a sárba tiporják.

- Bevallom, eddig azt hittem, Lucius túlzott veled kapcsolatban, de most már belátom, hogy igaza volt. Semmi kétség, közénk tartozol és ezt, néhány percen belül megpecsételjük.

Mindeközben, a bálteremben várakozók hangulata a tetőfokára hágott. Mikor Gabrielle Lucius kíséretében belépett a helyiségbe, egy pillanatra minden szem rá szegeződött. Ám Voldemort megjelenésével, a nagyúr került a figyelem középpontjába.

- Barátaim – kezdett bele a mágus. – Itt az ideje, hogy ezeket, az ifjú boszorkányokat és varázslókat magunk közé fogadjuk. Draco Malfoy – fordult Voldemort a szőke fiú felé. – lépj közelebb.

- Megtiszteltetés, hogy szolgálhatom önt – mondta, miközben a kígyóarcú mágus elé sétált.

- Nyújtsd ki a kezed – utasította a férfi és a fiú engedelmeskedett.

Voldemort előhúzta varázspálcáját és Draco fehér bőréhez érintve a végét latin szövegű varázsigét kezdett mormolni. A szőke fiú arca eltorzult. Tisztán kivehető volt, hogy nagy fájdalmai vannak. Miután a mágus befejezte a varázslatot, Draco meghajolt mestere előtt, majd visszament a társaihoz.

- Gabrielle Piton – szólalt meg ismét Voldemort.

Gabrielle felemelt fejjel, magabiztosan lépett a sötét mágus elé bal karját előre nyújtva. Voldemortnak tetszett a lány merészsége. Megfogta a csuklóját, majd pálcáját a lány karjához érintette és ismét varázsige mormolásba kezdett. Éles fájdalom hasított Gabrielle karjába. Úgy érezte, mintha ezer tűvel szurkálnák egyszerre a bőrét. Szemeit becsukta, ám arca nyugodt maradt. Dolga végeztével Voldemort elengedte a csuklóját, mire a lány szemei azonnal felpattantak. Meghajolt, majd visszaállt ő is a többiek közé.

Miközben a sötét nagyúr Nathalie-t szólította, Gabrielle lenézett eddig hófehér karjára, amin most már ott díszelgett a sötét jegy. Érezte, hogy akárcsak apjának, neki is ez volt a sorsa. Tudta, most már nincs többé visszaút.

Miután véget ért a szertartás, Voldemort egyenként akart beszélni az újoncokkal. Gabrielle volt az első. Kíváncsian várta, vajon mit akar még tőlük a mágus.

- Habár, meg kell mondanom, meglepett a gyorsaságod és a precizitásod a bájitalok terén, úgy döntöttem, mégsem hagylak ki ebből a próbából. Így bebizonyíthatod hozzám való feltétlen hűségedet – hallatszott Voldemort hangja.

- Mit kíván tőlem nagyúr? – kérdezte rosszat sejtve a lány.

- Amanda és David. A nevelő szüleid holtteste lesz hűséged bizonyítéka.

Gabrielle mélyet lélegzett, majd megszólalt.

- Örömömre szolgál, hogy én intézhetem el azt a két haszontalan kviblit.

- Kapsz, egy kísérőt magad mellé.

- Tisztelettel megjegyzem. Úgy gondolom, pazarlás lenne még egy embert ráállítani egy ilyen egyszerű feladatra, mint két védtelen kvibli likvidálása.

- Alapvető esetben, igazat is adnék neked, azonban ezúttal a kísérőd, csupán megfigyelőként lesz jelen, hogy később beszámoljon nekem a feladat sikerességéről, vagy sikertelenségéről.

- Értem – bólintott a lány.

- Bella – mennydörögte a nagyúr.


Az ajtó kinyílt és belépett rajta Bellatrix Lestrange.

- Bella, te leszel Gabrielle kísérője – sziszegte a kígyóarcú mágus. – Leellenőrzöd, hogy elvégzi-e a rábízott feladatot.

- Ahogy kívánja Nagyúr – szólt, mélyen meghajolva a nő.

- Most mehettek.

Lestrange és a lány engedelmeskedtek. Amint kiléptek a folyosóra, ismét meghallották Voldemort hangját.

- Nathalie Tomer.

A barna hajú lány kihúzta magát és belépve a szobába, behúzta maga után az ajtót.

- Nos? – fordult Bellatrix Gabrielle-hez. – Milyen feladatot bízott rád a Nagyúr?

- A nevelő szüleimet, két kviblit kell likvidálnom – válaszolt a lány és szemeiből sütött az undor és a gyűlölet.

- Nem úgy festesz, mint akit érzékenyen érint a téma.

- Tizenegy éven keresztül hazudtak nekem – szólalt meg semleges hangon Gabrielle. – Még hálás is lehetek a Nagyúrnak, hogy én végezhetek velük. Így legalább én adom meg nekik, ami jár.

Bellának tetszett a lány hozzáállása, de ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be.

- Mikor akarod végrehajtani a feladatot?

- Úgy gondolom, a tavasz szünet utolsó napja megfelelő lesz – válaszolt magabiztosan a lány. – Azonban, igencsak körültekintőnek kell lennünk, mert ha apám, vagy az a vén bolond Dumbledore rájön, hogy én tettem, azt nem úszom meg szárazon. Javítson ki, ha tévedek, Mrs. Lestrange, de egy bukott halálfaló, annyit ér, mintha már nem is élne.

- Egyetértek – bólintott a nő. – Egyébként, szólíthatsz nyugodtan Bellának

- Rendben Bella.

Hírtelen, ismét meghallották Voldemort hangját.

- Fenrir!

A társaság kettévált, utat engedve egy sovány, csimbókos szürke hajú, pofaszakállas férfinek. Mikor a különös alak eltűnt az ajtó mögött, a továbbiakban egy pisszenés nem sok, annyit sem lehetett hallani.

„Fenrir...?” – gondolta Gabrielle. – „Fenrir Greyback? A vérfarkas, aki megharapta Rémust?”

A lány arcán aggodalom suhant át, majd eszébe jutott, hogy Nathalie maga választotta a sorsát. Miután minden újonc megkapta a feladatát, a társaság visszavonult a bálterembe.

- Elrabolhatom a kisasszonyt? – jelent meg Gabrielle és Bellatrix mellett egy alacsony, hegyes arcú, vizenyős szemű alak.

- Mit akarsz tőle? – kérdezte, undorral és lenézéssel a hangjában a nő.

- Csupán néhány szót váltanék vele – cincogta a férfi.

- Kicsoda maga? – kérdezte Gabrielle, Bellarixéhoz hasonló stílusban.

- Ő, Peter Pettigrew – mutatta be a férfit a nő.

- Pettigrew, James Potter nagy barátja, a hajdani tekergő? – kérdezte felvonva egyik szemöldökét. – Hallottam ám magáról, azt csiripelték, hogy maga árulta el Potteréket és adta át őket a Nagyúrnak.

- Valóban – helyeselt Bellatrix – Azóta azonban nem tett semmi érdemlegeset.

- Mit akar tőlem? – kérdezte, mert érezte, hogy nem sokáig tudja már visszafogni magát.

Pettigrew miatt halt meg az anyja és ő a felelős azért, hogy Sirius tizenkét évet töltött Azkabanban ártatlanul. Érezte, hogy a gyűlölet kezd eluralkodni rajta.

- Csupán beszélni szeretnék veled.

- Most is azt csinálod – jegyezte meg gúnyosan Bellatrix.

- Bella – fordult a nőhöz Gabrielle – Gyorsabban lerázom, ha meghallgatom, mit akar.

- Legyen – bólintott a nő.

Gabrielle és a férfi elhagyták a báltermet, majd miután magukra varázsoltak egy-egy kabátot, kimentek a kertbe.

- Valóban ezt akarod? – kérdezte a férfi elülve egy padra. – Tényleg ilyen életet akarsz élni?

- Ezt hogy érti? – kérdezett vissza a lány helyet foglalva mellette.

- Mit gondolsz, mit szólna most az édesanyád?

Gabrielle-nek döbbenet suhant át az arcán.

- Lily, szégyenkezne, ha tudná, hogy a lányából halálfaló lett.

- Mégis miről beszél? – kérdezte tettetett értetlenséggel a lány, próbálva menteni a menthetőt.

- Vagy Dumbledore ötlete volt a dolog? – kérdezte, majd egy sóhajtás után folytatta. – Hát igen, a jó öreg Dumbledore. Rájöhettem volna, hogy ezúttal is az ő kezében futnak össze a szálak.

- Bökje már ki végre, hogy mit akar – jegyezte meg unott hangon a lány.

- Dumbledore...

- Gaby, végre megtaláltalak – hallották meg az ifjabbik Malfoy hangját a hátuk mögül. – Kezd hideg lenni.

- Menjünk be – állt fel a lány, majd egy pillantásra sem méltatva eddigi beszélgetőpartnerét elindult Dracóval visszafelé.

- Mit csináltál idekint, kettesben vele? – kérdezte a fiú hátra pillantva a még mindig a padon kuporgó Pettigrew-ra.

- Ragaszkodott hozzá, hogy beszéljen velem, ám amikor kijöttünk össze-vissza kezdett fecsegni. Már épp azon voltam, hogy faképnél hagyom, mikor megjelentél.

- Akkor én voltam a megmentőd – nézett fölényesen a fiú és a kabát alá nyúlva átkarolta Gabrielle derekát.

- Valóban – mondta a lány, ám érezte, hogy nem fogja megúszni ennyivel.

Belépve a kúriába, Draco megtorpant, majd a falnak szorította a lányt. Egyik kezével még mindig Gabrielle derekát ölelte, míg a másikkal, megtámaszkodott a falon, a lány feje mellett.

- Mit csinálsz? – kérdezte kissé riadtan.

- Nem gondolod, hogy jár nekem némi jutalom, mert megmentettelek? – kérdezte megeresztve egy csábos mosolyt.

- Köszönöm, hogy segítettél – kezdte a lány, miközben azon gondolkozott, hogyan mászhatna ki ebből a kalamajkából. – Ami a másik dolgot illeti, azt hittem, a múltkor tisztáztuk, hogy én csak barátként tekintek rád.

- Ne kéresd magad – szólt lágyan a fiú lejjebb csúsztatva kezét a lány fenekére. – Tudom, hogy te is ezt akarod – mondta, egészen közel hajolva Gabrielle-hez, úgy hogy szájával súrolta a lány ajkait.

Draco teste az övéhez préselődött és még ruhán keresztül is érezte a fiú egyre keményedő férfiasságát.

„Nincs más választásom” – gondolta a lány. –„Ha most nem teszek a kedvére, az ellenségemmé válhat. Azt pedig nem engedhetem meg.”

Már kis híján feladta a küzdelmet, mikor léptek zaja hallatszott, majd megjelent Lucius Malfoy. Gabrielle még soha nem örült ennyire a férfinek. Draco azonnal hátralépett és bízott benne, hogy a lány tartja a száját.

- Mit csináltok ti itt? – kérdezte kíváncsian, ám Gabrielle érezte, hogy Lucius megpróbál az elméjébe férkőzni.

- Csak beszélgettünk – jegyezte meg a fiú, mikor rájött, hogy apja a lány fejéből próbálja kiszedni az igazságot.

- Draco épp a kúria és a Malfoy család történetét mesélte – szólalt meg Gabrielle jelezve a fiatal Malfoynak, hogy vette a lapot. – Egyszerűen ámulatba ejtett a kastély és nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak egyet, Draco pedig felajánlotta, hogy elkísér.

- Értem – bólintott a férfi, befejezve a lány elméjében való kutatást. – A Nagyúr már elment és a vendégek is hamarosan távoznak, úgyhogy most már jó lenne, ha visszajönnétek.

- Kissé elfáradtam – szólt elnyomva egy ásítást Gabrielle. – Remélem nem baj, ha inkább visszavonulnék.

- Természetesen nem – felelt lágyan Lucius. – Elkísérlek – ajánlkozott. – Draco, addig menj vissza a bálterembe, anyád égen-földön keres.

- Köszönöm, nem kell fáradnia miattam Mr. Malfoy – jegyezte meg Gabrielle, majd a férfi szúrós tekintetét látva Dracóra pillantott.

Lucius arca ellágyult követve a lány pillantását, majd megszólalt.

- Legyen, egyébként szólíts Luciussznak és tegezz nyugodtan, most már közénk tartozol.

- Rendben, Lucius.

- Akkor jó éjszakát Gabrielle – köszönt el a férfi és karon ragadva fiát elindult visszafelé a bálterembe.

- Szép álmokat – köszönt Draco is, majd követte apját.

- Jó éjszakát – szólt utánuk a lány, aztán megfordult és ideiglenes szobája felé vette az irányt.

Belépve a helyiségbe gyorsan levetkőzött, majd a szobához tartozó fürdőben vett gyors zuhany után lefeküdt és azonnal elnyomta az álom.

 Előző               Vissza a címekhez              Következő