|
Miután elrohant, Gabrielle nem is figyelte merre viszi a lába. Végül egy számára teljesen idegen folyosóra tévedt, éppen ezért megállt és körülnézett. A falakon tájképeket ábrázoló festmények voltak és a folyosó is úgy festett, mint az összes többi a kastélyban. Mégis úgy érezte, itt valami nem stimmel. Leült a földre, hátát a hideg falnak támasztotta, lábait felhúzta a mellkasához és sírni kezdett.
- Mi történt? – kérdezte egy női hang néhány perccel később.
Gabrielle fölemelte a fejét, és már nyitotta volna a száját, hogy elzavarja a kíváncsiskodót, de amikor meglátta ki az egy hang sem jött ki a torkán. A Szürke Hölgy, a Hollóhát ház szelleme nézett vele farkasszemet.
- Mi történt? – ismételte meg a kérdést a szellemnő.
- Semmi – vágta rá azonnal Gabrielle.
- A semmiért nem potyognának úgy a könnyeid, mint a záporeső – jegyezte meg kedvesen a szellem.
- Valójában magam sem tudom – vallotta be a lány, miközben megtörölte könnyáztatta arcát. – Talán túl sok volt mostanában a feszültség. De különben is, mért érdekli ez magát? – kérdezte kíváncsian. – Elvégre, még csak nem is a maga házához tartozom.
- Ebben, igazad van – nézett komolyan a nő. – Azonban nem tudtam volna tovább nézni, hogy egy ilyen fiatal lány szomorkodik.
- Értem, de…
- Gaby – szakította félbe a lányt Lisa hangja. – végre utolértelek – mondta, ám amikor megpillantotta a Szürke hölgyet elhallgatott.
- Én most megyek – jegyezte meg kedvesen a szellem. – És ne aggódj, rendbe jön minden.
- Köszönöm – mondta a fekete hajú lány, miközben felállt a földről.
Gabrielle rendezetlen inge alól, amit még Siriustól vett kölcsön, kivillant a zafírköves medál. A szellemnő tekintete egy pillanatig elidőzött az ékszeren, majd magára hagyva a két lányt eltűnt a falban.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak – szólalt meg halkan Lisa, mintha attól félne, hogy barátnője leordítja a fejét.
- Előbb-utóbb úgyis kiderült volna – sóhajtott Gabrielle. – Talán jobb is így.
Lisa értetlen arcát látva folytatta.
- Apámat amúgy sem tudtuk volna sokáig az orránál fogva vezetni, éppen ezért még örülök is neki, hogy kiderült, mi van köztem és Sirius között.
- De, ha te és Black… – kezdte Lisa. – Szóval, ha együtt vagytok, akkor mi van Dracóval?
- Mégis mennyit meséltek neked a rendről?
- Mikor oda mentem, elmondták, hogy akár csak apám, te is tagja vagy.
- Értem, szóval édesapád is a rend tagja – sóhajtott Gabrielle. – Válaszolva az előbbi kérdésedre, kém vagyok.
- Hogyan? – nézett értetlenül a másik.
- Én vettem át apám helyét, mint a rend kémje. Draco pedig az útlevelem volt a halálfalókhoz.
- Úgy érted, hogy téged egyáltalán nem érdekel Malfoy?
- Így van – jegyezte meg Gabrielle, olyan természetességgel a hangjában, mintha csak az időjárást ecsetelte volna.
- Azt tudod, hogy ő beléd van esve?
- Ennek egyértelmű jelét adta, mikor a kúrián megpróbált kikezdeni velem.
- Értem, bár a karácsonyi ajándék is elég egyértelműnek tűnt.
- Mire gondolsz?
- A medál.
- Ezt – húzta elő az ing takarásából az ékszert Gabrielle. – Nem Malfoy, hanem Sirius küldte.
- De akkor…
- Akkor – vágott barátnője szavába a fekete hajú lány. – Ti ragaszkodtatok ahhoz, hogy az ajándék és az üzenet kizárólag Malfoytól származhat. Én csupán úgy véltem, az a leglogikusabb, ha rátok hagyom a dolgot.
- Ezek szerint, ezért nem akartad megmutatni másoknak, vagy, leginkább Malfoynak. Mert ha meglátta volna, azonnal leesik neki, hogy nem tőle van és így mások is rájöttek volna az igazságra, vagyis, hogy van valakid.
- Így van.
- Értem. Jut is eszembe. Mire céloztál, mikor azt mondtad apádnak, más tanároknak is át kellene nézniük a házirendet? – kérdezte kíváncsian a szőke lány.
Gabrielle nagyot nyelt.
- Talán más tanár is viszonyt folytat valamelyik diákkal? – feszegette tovább a témát Lisa.
- Esküdj meg, hogy lakat lesz a szádon – jelentette ki hosszú hallgatás után a fekete hajú lány.
Nem akarta elárulni az apját, de úgy érezte, ezúttal nincs kiút.
- Esküszöm, csak mond már – faggatta a másik.
- Beletrafáltál, apámnak viszonya van az egyik diákkal.
Lisa egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett.
- És, mégis kivel? – kérdezte miután megtalálta a hangját. – Csak nem Nathalie-val?
- Nem, Merlin ments. A helyzet, annál bonyolultabb.
- Bonyolultabb? Ezt mégis hogy érted?
- A lány griffendéles, ráadásul, Harry Potter legjobb barátja.
- GRANGER? – nézett barátnőjére elkerekedett szemekkel a szőke lány.
- Nem lehetne hangosabban? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában Gabrielle. – Kínában még nem hallották.
- Sajnálom – szabadkozott Lisa. – Azonban, lásd be, van benne valami.
- Ezt, hogy érted?
- Granger okos, bátor, fiatal és elég csinos is. Nem csodálkozom rajta, hogy apádnak tetszik.
- Félre értesz. Én nem ítélem el apámat, csupán tisztában vagyok vele, hogy abban az esetben, ha minderre fény derül, óriási botrány lesz belőle.
- Ezért ijedtél meg, amikor megláttál?
- Többek között igen.
- Azt tudtam, hogy Granger segít apádnak bájitalokat főzni, hiszen láttam őket, amikor a főhadiszálláson voltam, de eszembe nem jutott volna, hogy másfajta kapcsolat van köztük.
- Még apám sem tudja, hogy tudok róla.
- Hogy-hogy?
- Emlékszel, mikor apám mosolyogva jött be a nagyterembe?
- Szerintem nincs olyan személy, aki eltudná felejteni – vigyorgott Lisa.
- Akkor, reggeli után megkerestem Hermionét, ő pedig elmondta, hogy apám megcsókolta.
- Most már értem, mért mertél szembeszállni apáddal. Azonban nem értem, hogy mért álltál meg a cél előtt.
- Azért, mert elértem a célomat. Apám, felfogta, hogy tudok a viszonyáról, arról viszont gőze sincs, hogy én bátorítottam fel Hermionét.
- Jut is eszembe, a főhadiszálláson, mindenkin látszott, hogy aggódnak valamiért. Talán Dudley volt az egyetlen, aki igazán élvezte az ünnepet.
- Az unokaöcsém állítólag mindig is szerette a karácsonyt – kezdte Gabrielle, majd elharapta a mondatot.
- Nem kell aggódnod, Dudley elmondta, hogy rokonok vagytok és azt is, hogy Potter a féltestvéred.
- Van egy dolog, ami nem fér a fejembe.
- Mi lenne az?
- Ha te, a rend főhadiszállásán töltötted az ünnepeket, nem értem Dudley mért nem említette, mikor találkoztunk.
- Mikor találkoztál vele? – kérdezte kíváncsian Lisa. – Elvégre a tegnap estét leszámítva végig Nathalie-val voltál.
- Amikor visszajöttünk a kastélyba. Nathalie és én megtaláltunk téged a szobában, utána azt mondtam, beszélni akarok apámmal, de az igazság az, hogy a közted és Monstro között lezajlott eseményeknek akartam a végére járni.
- Hogyan?
- Felkerestem Dudleyt a Griffendél toronyban, azzal az ürüggyel, hogy apám beszélni akar vele. Miután végig loholtunk néhány folyosón, bezárkóztunk egy üres terembe és kifaggattam.
- Nem hibáztatlak, hogy nem bíztál bennem.
- Miután az unokaöcsém alátámasztotta a történetedet, úgy döntöttem, meg adom neki a lehetőséget, hogy az a szemét Monstro megkapja a magáét.
- Hogy intézted el, hogy ő és Monstro… - kezdte, majd a homlokára csapott. – Hát persze. Sirius. Elmondtad neki, ő meg ahelyett, hogy rohant volna az igazgatóhoz, esélyt adott Dudleynak, hogy az óra alatt intézze el az ügyet.
Gabrielle bólintott.
- Jobb lenne, ha visszamennénk a szobánkba és átöltöznél, mielőtt valaki meglát és még nagyobb galiba lesz az egészből – szólt a szőke lány végigpillantva barátnője rendezetlen külsején.
- Van benne valami – vágott egy fintort Gabrielle.
Elindultak a klubhelyiség felé. Talán csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy út közben nem találkoztak senkivel. Miután sikeresen átöltözött, Gabrielle két órára eltűnt a Szükség Szobájában. Szerette Siriust, de egyelőre nem szándékozott teherbe esni.
Ugyan négyükön kívül senki nem tudta miről van szó, mégis mindenki érezte a kastélyban, hogy a bájitaltan tanár fortyog a dühtől.
Vasárnap délután, Harry és Ron a Griffendél kviddics edzése után fáradtan léptek be a kastélyba. Azt, azonban nem vették észre, hogy egy fekete szempár figyeli őket.
- Mégis mi a fene volt veled, Ron?
- Mi?
- Na erről beszéltem. Az edzésen is olyan voltál, mintha valahol máshol járnának a gondolataid.
- Sajnálom Harry, csak Mión gondolkoztam.
- Mért, mi van vele?
- Egyre több időt tölt mostanában Pitonnal.
- Ezt már megbeszéltük a múltkor nem?
- Tudom, hogy muszáj és azt is, hogy legalább levakarja rólad a denevért, de…
- De?
- De, kezdem azt hinni, hogy beleszeretett.
- Ron, te meghibbantál – vonta le a szerinte ésszerű következtetést a fekete hajú fiú. – Hogy Hermione, a mi Hermionénk és Piton?
- Tudom, hogy elég abszurd, de gondolj bele, Harry. Nyár óta szinte minden szabad idejét Pitonnal tölti a pincében.
- Rémeket látsz. Hermione csak a rendnek akar segíteni.
- Harry, ezt Gabrielle is megtehetné és ő, többet is tud a bájitalokról, mint Mio.
- Az lehet, viszont neki más dolga van. Emlékezz, mit mondott Dumbledore. Egyébként is, így, hogy Mióval van, egyre kevesebbszer mászik a nyakamra.
- Csak aztán ő ne másszon rá Mióra – húzta el a száját a vörös hajú fiú. – Bele sem merek gondolni, mit művelhet vele az a denevér ott a sötét pincében.
- Ron, Mio okos lány és tud vigyázni magára. Mellesleg kötve hiszem, hogy nem szólna nekünk, vagy valamelyik tanárnak, ha Piton próbálkozna nála.
- Én akkor is aggódom.
- Ron, ő téged szeret. Piton, nem csak a tanára, de húsz évvel idősebb nála. Komolyan azt hiszed, hogy képes lenne beleszeretni?
- Oké, igazad van, bár ott van Gaby és Sirius.
- Csendesebben, vagy azt akarod, hogy az egész iskola tudomást szerezzen róluk? Az ő esetük kivétel. Egyébként, pedig ne hasonlítsd a keresztapámat Pitonhoz.
- Bocs – húzta össze magát a másik.
- Hermione soha nem szeretne bele a denevérbe. Egyébként, visszatérve Gabyra, kíváncsi lennék Piton arcára, mikor kiderül, hogy a nővérem és Sirius együtt vannak.
Pitonnak tekintettel amúgy is feldúlt állapotára elég volt ennyit hallania a beszélgetésből.
Mikor hétfőn az utolsó órája végeztével Hermione megállt a férfi irodájához vezető ajtó előtt és bekopogott, egy eléggé ideges hang szólt ki.
- Tessék! – hallatszott Piton hangja.
A lány kinyitotta az ajtót és belépett az irodába.
- Gyere be és csukd be az ajtót – szólt még mindig mogorván a férfi és a lány engedelmeskedett.
- Mi történt? – kérdezte halkan közelebb lépve tanárához.
- Azt hittem, te majd elmondod – jegyezte meg gúnyosan a férfi.
- Nem értelek – mondta és látszott, tényleg nem érti a dolgot.
- Gabrielle tud rólunk – jelentette ki semleges hangon, az íróasztalnak támaszkodva.
Hermione megrémült. Nem akart problémát okozni a lánynak, aki ez alatt a néhány hónap alatt a barátnője lett.
- Azt hittétek, nem jövök rá? – kérdezte és arcán gúnyos mosoly húzódott.
- Perselus, én…
- Azt hittétek, ha elvonjátok a vén denevér figyelmét, Black sikeresen ráteheti a kezét a lányomra.
- Miről beszélsz? – nézett értetlenül Hermione.
- Nem hittem volna, hogy Potter eddig képes elmenni, csak azért, hogy megalázzon és visszavágjon a sérelmekért.
- Perselus, nem értem miről beszélsz – szólt már majdnem sírva a lány.
- Ne játszd az ostobát, mert tudom, hogy nem vagy az – mondta a férfi és szinte már tajtékzott a dühtől. – Potter ugyan olyan, mint az apja, te pedig követed őt, mint egy kiskutya.
- Perselus, én…
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Takarodj az irodámból!
- Perselus…
- Neked Piton professzor, Granger és ne mondjam még egyszer, takarodj!
Hermione, könnyes szemmel hagyta el az irodát, ám azt már nem látta, hogy mikor az ajtó becsapódott mögötte Piton térdre rogyott és évek óta először, zokogásban tört ki.
Kilépve az átváltoztatástan teremből Gabrielle örült, hogy aznapra vége az óráknak. Két barátnőjével az oldalán indult el a pince felé, ám az egyik sarkon valaki egyenesen nekirohant és felborította.
- Mégis mi a fenét művelsz? – hallotta meg Nathalie hangját.
- Sajnálom – szabadkozott Granger, miközben feltápászkodott az értetlen képet vágó Gabrielle-ről.
- Nézz a lábad elé sárvérű – mondta gúnyosan Nathalie.
„Könnyes a szeme” – gondolta Gabrielle rápillantva Hermione arcára. – „Vajon mi történhetett?”
- Menj a fenébe – szólt vissza a griffendéles, majd magára hagyva az értetlen képet vágó triót elrohant.
- Ez meg mi a frász volt? – kérdezte Nathalie. – És mit keresett Granger a pincében?
- Gőzöm sincs – mondta egyszerre Gabrielle és Lisa.
- Lehet, hogy apád mondott neki valamit – jegyezte meg a szőke hajú lány.
- Az lehet – szólt elgondolkozva Nathalie. – Az utóbbi két napban, nem volt ajánlatos a professzor közelébe menni. Te mit gondolsz, Gaby?
- Van benne valami, Apám elég feldúlt mostanában.
- De, ha apád áruló, nem értem mért van fasírtban Potterrel, vagy a barátaival.
- Csitt – szólt rá barátnőjére Gabrielle. – Elfelejtetted, hogy a folyosón a falnak is füle van?
- Igaz – bólintott a barna hajú lány. – Menjünk a szobánkba, ott nyugodtan beszélhetünk.
- Menjetek előre, nekem még el kell intéznem valamit – a másik kettő értetlen tekintetét látva hozzá tette. – Az igazgató megkért, hogy keressem fel, mert át akarja adni az ebben a hónapban járőröző prefektusok időbeosztásának listáját.
Nathalie és Lisa bólintottak, majd miután a két lány elindult lefelé, Gabrielle a Szükség szobája felé vette az útját. Mikor odaért, elsétált háromszor a fal előtt Hermionéra gondolva, mire megjelent egy ajtó. Azonban, mikor be akart menni, kiderült, hogy az ajtó zárva van.
- Hermione, Gabrielle vagyok! Kérlek, engedj be – mondta ám válasz nem érkezett.
Fülét az ajtóra tapasztotta. Bentről zokogás hallatszott.
- Hermione, mi történt? – kérdezte, ám választ ezúttal sem kapott.
Gabrielle megunta az egyoldalú beszélgetést és elindult a pince felé.
- Bocsánat – mondta, mikor gondolataiba merülve beleütközött valakibe.
- Mi történt? – kérdezte az SVK tanár. – Gabrielle? – megragadta a lány karját, aki oda sem figyelve haladt volna tovább.
- Sajnálom – szólalt meg immár a férfi szemébe nézve. – Én csak…
- Mi a baj? Látom, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Néhány perccel ezelőtt Hermione sírva rohant ki a pincéből, és kötve hiszem, hogy egy bájital hozzávalótól könnyezett.
- Ugyan már. Apád megjegyzéseit, hatodik éve hallgatja, kötve hiszem, hogy attól borult volna ki.
- Sirius… – kezdte, majd elhallgatott.
A férfi először várta a folytatást, majd mikor körülnézett, rájött a lány hallgatásának okára. A folyosón megjelent Draco Malfoy és két állandó kísérője.
- Jöjjön az irodámba Miss. Piton – mondta, jelezve a lánynak, hogy értette a célzást.
Csendben elindultak az iroda felé. Belépve a helyiségbe leültek két egymással szemben lévő fotelbe.
- Most már elmondhatod, itt senki nem fog zavarni – mondta kedvesen a férfi miközben egy erős hangszigetelő bűbájjal látta el az irodát.
- Emlékszel, mikor azt mondtam apámnak, másnak is át kellene olvasnia a házirendet?
- Igen, bár nem értem, hogy jön ez most ide.
- Apámnak és Hermionénak viszonyuk van.
- Hogyan? – nézett értetlenül a férfi.
- A legrosszabb az egészben, hogy én bátorítottam Hermionét – mondta, majd felállt és a férfi lába elé telepedett, fejét barátja ölébe hajtva.
- Az előbb azt mondtad, viszonyuk van, vagyis, ha Hermione kezdeményezett is valamit, apád belement. Tehát nem az a gond, hogy te bátorítottad fel.
- De…
- Apád amúgy is rossz hangulatban volt szombat reggel óta és erre rátesz az amúgy sem könnyű természete. Valószínűleg mondott valami olyat, amivel megbántotta Hermionét, de ez már nem a te hibád – szólt kedvesen, majd a lány álla alá nyúlva felemelte a fejét és megcsókolta.
Gabrielle lassan felkelt és belekuporodott kedvese ölébe bele feledkezve annak ajkaiba.
- Mennem kell – mondta Gabrielle megszakítva a csókot.
- Maradj még – szólt sóvárgó tekintettel Sirius.
- Nem lehet – lehelt apró csókot szerelme ajkára, majd kiszállt a férfi öléből. – Muszáj mennem, különben a többiek gyanakodni fognak.
- Mi lenne, ha este eljönnél? – kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.
- Sirius, így is eléggé felhúztuk apámat, nem akarok még több bonyodalmat. Most megyek – szólt, majd miután eltávolította a hangszigetelő bűbájt, kinyitotta az ajtót. – Viszlát holnap az órán, Black professzor.
Miután elhagyta az irodát, a gondolatok csordultig teltek a fejében. Mindeközben Hermione megnyugodott és elindult a Griffendél torony felé.
- Mio, mi történt? – kérdezte Ron, mikor a lány belépett a klubhelyiségbe. – Piton végre adott egy szabad estét?
- Igen – mondta, miközben leült a kandalló előtti egyik fotelbe. – Megkértem, hogy engedjen el, mert rengeteg a házi feladatunk – hazudta.
Nem mondhatta el az igazat, vagy inkább nem akarta. Még maga sem tudta felfogni, hogy vádolhatta meg Perselus azzal, hogy összeesküdtek ellene.
- Csak azt ne mond, hogy most is tanulni akarsz – jegyezte meg kissé meghökkenve Dudley. – Az egész hétvégét tanulással töltöttük.
- Dudleynak igaza van – mondta a vörös hajú fiú. – Egyébként, nekem amúgy is mennem kell. Harry mára beiktatott egy extra kviddics edzést.
Harry, aki ebben az évben megkapta a Griffendél kviddics csapatának kapitányi posztját, keményen próbálta megfogni a még megmaradt csapattagokat.
- Tényleg, nincs kedvetek lejönni megnézni? – kérdezte vigyorogva Ron. – Délután úgysem volt lent senki.
- Bocs Ron, de én inkább maradok. Meg akarom írni az esszét McGalagony professzornak.
- Ugyan már, Mio – húzta el a száját a vörös hajú fiú. – Hétvégén egyfolytában az esszéket körmöltük, hét közben pedig alig érsz rá, mert Pitonnal főzőcskézel.
- A bájitalok, a rend számára kellenek – pattant fel Hermione.
- De…
- Egyébként, hogy álltok a kutatással? Azt mondtátok, segítetek átnézni a Hollóháttal és Hugrabuggal kapcsolatok iratokat.
- Ez, igaz, de nem fogom az egész hetemet a könyvtárban tölteni – fintorgott a Weasley fiú. – A húgom, már így is lassan olyan, mint te. Most is a könyvek felett ücsörög.
- Ő legalább komolyan veszi.
- Na, mindegy én mentem edzésre – mondta, majd magára hagyta a párost.
Közben Gabrielle visszaérkezett a pincébe, azonban nem a klubhelyiségbe, hanem apja irodája felé vette az útját. Bekopogott, mire egy mogorva „búj be” volt a válasz.
- Mit akarsz? – kérdezte apja, mikor az ajtó becsukódott mögötte.
- Mit mondtál Hermionénak? – tért a lényegre a lány.
- Semmit, csak amit megérdemelt, ezt pedig most nem szándékozom megbeszélni veled – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára a férfi. – Inkább nekem lenne néhány kérdésem Veled és Blackkel kapcsolatban.
- Engem jobban érdekel jelenleg, hogy mit mondtál Hermionénak – kötötte az ebet a karóhoz a lány.
- Én pedig mondtam, hogy…
- Sírva rohant ki a pincéből, te idióta! – kiabálta magából kikelve Gabrielle.
- Vigyázz a szádra kisasszony!
- Nem! – szólt vissza a lány.
Piton megdöbbent.
- Azt megértem, hogy dühös vagy Siriusra és tudom, hogy rám is, de Hermione nem tehet semmiről.
- Nem veszed észre, hogy Blacknek te csak egy trófea vagy?
- Miről beszélsz?
- Csak azért fogott össze az öcséddel, hogy Potter revansot vegyen rajtam, ő pedig megkapja tőled, amit akar.
- Neked teljesen elment az eszed. Az agyadra ment a kémkedés és már mindenhol összeesküvést gyanítasz.
- Ezért vagyok még mindig életben.
- Ha remete életet akarsz élni, felőlem – rántotta meg a vállát a lány. – De, hidd el nekem, hogy Hermione nem ezt érdemelte.
Piton köpni-nyelni nem tudott.
- Az a lány, a pokróc modorod ellenére, őszintén szeret téged, te pedig lehet, hogy egy életre megbántottad.
- Merlin szerelmére, hiszen húsz évvel fiatalabb nálam!
- Mindeddig azt hittem, intellektuálisan egy szinten vagytok, de be kell valljam, ezek után úgy érzem, Hermione okosabb nálad.
A férfi felhúzta az egyik szemöldökét.
- Ő képes volt túllépni és túllátni a korkülönbségen és azon is, hogy a tanára vagy. Te viszont rettegsz attól, hogy közel engedj magadhoz valakit. Elfelejted, hogy ha az ember folyton attól fél, hogy valami rossz történik vele, akkor fel sem kellene kelnie az ágyból.
- Én, nem félek – csattant fel a férfi.
- De, igenis félsz. Félsz attól, hogyha valakit közel engedsz magadhoz, csalódni fogsz.
- Én, nem…
- Nézd, elismerem, nincs mindenre garancia, de azt biztosan tudom, hogy ez a kislány szeret téged.
- Ha igaz, amit mondasz, mért mondta el neked, ami kettőnk között történt? – kérdezte kissé gúnyosan a férfi. – Mert azt kötve hiszem, hogy Black árulta el.
- Először is, kezdjük ott, hogy Sirius semmit nem tud. Másodszor, Hermione azért osztotta meg velem a történteket, mert én bátorítottam őt a főhadiszálláson, mikor láttam milyen jól kijöttök.
- Hogyan?
- Én ültettem bogarat a fülébe, mert úgy érezte, te is érzel iránta valamit, de nincs kizárva, hogy orbitálisat tévedtem. Szerettem volna, ha megismeri azt a Perselus Pitont, akit eddig csak nekem és anyámnak mutattál. Ezzel szemben, sikerült belekergetnem életének talán legszörnyűbb döntésébe.
Piton leroskadt az íróasztala mögötti székbe.
- Most megyek, mert ha tovább maradok a többiek gyanút fognak – szólt az ajtóhoz lépve, feloldva a hangszigetelő bűbájt, amit még a beszélgetés elején tett a szobára. – De egy biztos. Nagyot csalódtam benned – mondta, majd elhagyta az irodát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
