|
Miután Gabrielle elhagyta az irodát, Piton teljesen magába zuhant. Tudta, a lányának igaza volt.
„Hogy lehettem ilyen idióta!” – szidta meg magát gondolatban, miközben pálcájával magához intett egy üveg lángnyelv viszkit.
Nagyot kortyolt a borostyán fényű folyadékból, majd becsukta a szemét, mire megjelent előtte Hermione arca.
- A fenébe is! Mit láthat bennem egy ilyen kedves, intelligens, fiatal lány? – Csapott rá öklével az íróasztalra a férfi.
Ezzel azonban csak azt érte el, hogy megfájdult a keze.
„Ő képes volt túllépni és túllátni a korkülönbségen és azon is, hogy a tanára vagy” – vízhangoztak a fülében Gabrielle szavai. – „Az a lány, a pokróc modorod ellenére, őszintén szeret téged, te pedig lehet, hogy egy életre megbántottad.”
- Valahogy rendbe kell hoznom a dolgot – mondta, majd újból meghúzta az üveget. – De, hogy? Azok után, ahogy viselkedtem vele, nem csodálkoznék rajta, ha látni sem akarna.
Este kilenc körül járhatott az idő. A harmadik üveg viszki is elfogyott, az üveg pedig a padlón landolt, mikor felállt a fotelből, majd imbolyogva elindult az ajtó felé.
Közben Gabrielle visszatért a klubhelyiségbe és két barátnőjével neki kezdtek a leckeírásnak.
- Képtelenség ennyi mindent bemagolni – bosszankodott Nathalie, az átváltoztatástan könyv felett görnyedve. – Egyébként is, mi a frásznak akarna valaki madarakat elővarázsolni a semmiből?
- Attól hogy puffogsz, még meg kell tanulni, mert benne lehet a vizsgában.
- Te könnyen beszélsz, Gaby. Neked minden olyan könnyen megy.
- Én ezt nem mondanám – mosolyodott el a fekete hajú lány. – Vagy elfelejtetted, hogy tavaly én is megszenvedtem a megjelenítő varázslatokkal?
- Jó, de most már tök jól csinálod.
- Ha tavaly jobban odafigyeltél volna, akkor most te sem szenvednél – mondta Gabrielle, majd felállt és elindult az ajtó felé.
- Hová mész? – kérdezte Lisa, felpillantva a gyógynövénytan könyvéből.
- Megyek, sétálok egyet.
- Jó ötlet – kapott az alkalmon Nathalie. – Veled megyek.
- Remek, átváltoztatástanból meg én vizsgázom majd helyetted? – kérdezte kissé gúnyosan barna hajú barátnőjére pillantva. – Egyébként is, a könyvtárba megyek. Oda pedig kötve hiszem, hogy velem akarsz jönni.
- Minek mész a könyvtárba? – kérdezte kíváncsian Lisa. – Egy óra múlva takarodó.
- SVK-ból kell esszét írnunk a nonverbális varázslás történetéről – válaszolt megvonva a vállát Gabrielle. – Egyébként, nekem tizenegykor van a takarodó, mert iskola elsőként nekem kitolódik az időpont.
- Mázlista – vigyorgott Lisa.
- De a dolgozatot, csak két hét múlva kell leadni – nézett értetlenül Nathalie.
- Jobb minél előbb elkezdeni, különben soha nem érnék a végére – mondta Gabrielle, majd lezártnak tekintve a beszélgetést, magára hagyta két barátnőjét.
- Gaby – hallotta meg Malfoy hangját mielőtt kilépett volna a folyosóra. – Mit akart tőled Black délután?
A kérdésre a többiek is felfigyeltek. A lány pedig érezte, hogyha nem talál ki valamit, nagy baj lesz.
- A tanárok is észrevették, hogy apám a szokottnál is mogorvább – vágta rá, ami először az eszébe jutott. – Black, arról faggatott, tudom-e, mi húzta fel apámat.
- És? – nézett kérdőn a lányra a szőke fiú. – Tudod?
- Nem, halvány gőzöm sincs – mondta nagyot sóhajtva. – Ezt pedig Blacknek is elmondtam. Nem tudom, mi baja van apámnak és őszintén, nem is érdekel az, az áruló.
- Értem, bocs, igazad van.
- Most megyek, mert még dolgom van a könyvtárban – mondta, és mielőtt még valaki egy szót is szólhatott volna, elhagyta a klubhelyiséget.
Elindulva a gyéren megvilágított pincefolyosón, elgondolkodott.
„Remélem, apám fontolóra veszi, amit mondtam” – gondolta, majd észrevette, hogy nincs egyedül.
Egy fekete taláros alak sétált előtte, bár, ha jobban megnézte, nem is sétált, hanem támolygott.
„Ki lehet az?” – gondolta, hiszen egyik diáktársa sem lett volna olyan ostoba, hogy késő délután részegen császkáljon a pincefolyosón.
- Hé – szólt az ismeretlen után, aki egy pillanatra mintha megtorpant volna, majd tovább támolygott. – Hé, neked szóltam! – mondta, néhány lépéssel közelebb kerülve az illetőhöz. – Mégis mi a fészkes fenét csinálsz? Nem hallasz? Azt kérdeztem… - kezét az idegen vállára tette megfordulásra kényszerítve, ám a látvány olyan megdöbbentő volt, hogy még a szava is elakadt.
Ahelyett, hogy egy diáktársa rémült arcát látta volna, megdöbbentő módon apjával nézett farkasszemet.
- Meg mondanád… Hukk… Hogy, mit csinálsz? – kérdezte Piton, fátyolos tekintettel bámulva lánya arcába.
- Ezt inkább én kérdezhetném – mondta nem kis adag szemrehányással a hangjában Gabrielle.
- Megyek, és bocsánatot kérek Hermionétól – jelentette ki a férfi, méghozzá úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozna, majd hátat fordítva az értetlen képet vágó lánynak, imbolyogva elindult a lépcső felé.
- Sajnálom, apa – suttogta Gabrielle, elővéve talárja zsebéből a varázspálcáját. – De, kénytelen leszek itt tartani téged, amíg ki nem józanodsz. A saját érdekedben. Stupor – mondta, pálcáját apja hátának szegezve.
A férfit telibe találta az átok, ennek következtében pedig a földön kötött ki. Gabrielle meglendítette a pálcáját, mire apja teste a levegőbe emelkedett. Maga előtt lebegtetve az ájult férfit elindult annak magánlakosztálya felé. Belépve a helyiségbe megcsapta az orrát a tömény alkohol szag. Apját a szoba közepén lévő kanapéra lebegtette, majd körülnézett. A padlón két üres viszkis üveg hevert.
- Te jóságos Merlin – sóhajtott, majd átment a laborba és keresni kezdte a kijózanító bájitalt.
Negyed óra kutatás után elege lett.
- A fenébe – mondta. – Nem létezik, hogy nem tart a laborban kijózanító bájitalt.
Elővette a pálcáját és megpróbálkozott egy invitóval, de nem történt semmi.
- Úgy látszik, kénytelen leszek én megfőzni – sóhajtotta, majd elkezdte összeszedni az alapanyagokat.
Elővett egy üstöt és tüzet gyújtott alatta. Fél óra múlva ott rotyogott a kész bájital. Keresett egy üveget és beletöltötte, majd lehűtötte. Legyintve egyet a pálcájával gyorsan kitakarított, aztán töltött egy pohárba a főzetből.
Visszament a nappaliba és pálcáját apjára fogva, magához térítette a férfit.
- Mi történt? – kérdezte bágyadtan, miközben kinyitotta a szemét és megpróbált felülni.
- Ezt idd meg – dugta Gabrielle apja orra alá a bájitalt.
- Gabrielle… te hogy… – kezdte, majd megpróbált felállni.
- Majd később elmondom, de most idd meg ezt – mondta, miközben megpróbálta visszaültetni a részeg férfit a kanapéra.
- Hagyj békén! Beszélnem kell Hermionéval – szólt félre lökve Gabrielle-t, majd elindult az ajtó felé.
- Ez reménytelen – suttogta a lány, majd pálcáját ismét a férfire szegezve újra elkábította és visszalebegtette a kanapéra. – Kénytelen leszek segítséget kérni. Vajon miért akadna ki jobban? Ha rajtam kívül más is meglátná ilyen állapotban, vagy ha imperiust használnék, hogy bevetessem vele azt az átkozott bájitalt?
Végül nagyot sóhajtott.
- Nincs más választásom, elvégre Főben járó átkot mégsem használhatok rajta, de ki segíthetne – gondolkozott hangosan a lány fel-alá járkálva a szobában. – Dumbledore-nak mégsem szólhatok. Nincs más megoldás – sóhajtott, majd meglegyintette a pálcáját maga előtt, amiből azonnal előugrott az ezüstös bengáli tigris.
Mikor a patrónus látta, hogy dementornak nyoma sincs, leült és várakozásteljesen nézett gazdájára.
- Sirius! Segítened kell! – kezdte, az ezüstös lényhez intézve szavait. – Kérlek, gyere a bájitaltan terembe.
A patrónus biccentett egyet majd felszívódott. Gabrielle átment apja termébe, hogy ott várja meg barátját, aki húsz perc múlva kissé idegesen lépett be a helységbe.
- Mi történt? – kérdezte, mikor megpillantotta a lányt.
- Apám részegre itta magát – kezdett bele a magyarázatba Gabrielle. – Megpróbáltam beadni neki egy adag kijózanító főzetet, de ő nem volt hajlandó meginni. Sosem láttam még ilyennek, teljesen kétségbeesett.
- Nem lesz semmi baj – mondta magához ölelve kedvesét a férfi. – Jól tetted, hogy szóltál. Segítek.
- Köszönöm – mosolyodott el a lány.
Beléptek a szobába Sirius pedig az eszméletlen kollégájához sétált.
- Ébreszd fel – mondta, Piton fölé hajolva. – Én lefogom, amíg eldöntöd a torkán a bájitalt.
- Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezte kissé bizonytalanul a lány.
- Minden rendben lesz – mosolygott bátorítóan kedvesére a férfi, miközben rátámaszkodott a bájitaltan tanár vállaira.
Gabrielle meglegyintette a pálcáját, minek következtében apja szemei azonnal kipattantak.
- Gabrielle, mi… – kezdte a férfi. – Black? Mi a fészkes…
Piton nem tudta befejezni a mondatot, mert Gabrielle apja a szájához emelte a poharat és leöntötte a bájitalt a torkán. Mikor a pohár kiürült, Sirius és a lány egy lépést hátráltak. Perselus felült és egy néhány perces köhögő roham után a fejéhez kapott és felszisszent.
- Mi történt? – kérdezte, a fejét fogva.
- Részegen találtam rád a folyosón – válaszolta nyugalmat erőltetve a hangjára a lány.
- Nem emlékszem semmire – sóhajtott Piton. – És Black mit keres itt? – kérdezte mikor a fejfájása csillapodni látszott.
- Megpróbáltam egyedül beadni neked a kijózanító főzetet, de nem hagytad, így kénytelen voltam segítséget kérni – mondta nem kis adag szemrehányással a hangjában Gabrielle.
- De, mért pont Black?
- Nem miattad csináltam – szólt közbe Sirius. – Hanem, mert Gabrielle megkért rá.
- De…
- Talán McGalagonynak jobban örültél volna? – kérdezte gúnyosan a lány.
- Merlin ments.
- Vagy mit kellet volna tennem? Vittelek volna végig a kastélyon a gyengélkedőig és mondtam volna Madam Pomfeynak, hogy részegre ittad magad?
- Nem – sóhajtott a férfi. – Magamra hagynátok? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Nem bánom – mondta Gabrielle és Siriusszal együtt elhagyták a lakosztályt.
- Nem lesz baja – jegyezte meg kedvesen Sirius, mikor kiléptek a folyosóra. – Apád erős.
- Tudom – mondta a lány, kezeit a férfi mellkasára téve. – Köszönöm, hogy mellettem voltál.
- Nincs mit – mosolygott kedvesen a férfi csókot nyomva szerelme ajkára.
- Ideje visszamennem. Késő van, és holnap korán kell kelni – mondta elhúzódva kedvesétől, ám valami beleakadt a férfi talárjába.
- Látom, viseled a medált.
- Még meg sem köszöntem, pedig ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka.
- Az édesanyádé volt.
- Hogyan?
- Mindig azt mondogatta, hogy ez anyáról lányára szállt a családban. Ilyenkor persze azzal viccelődtünk, hogy Harrynek jól jönne egy hugica. Akkor még nem értettem, mért vágott folyton olyan szomorú képet, amikor szóba került, hogy lehetne még egy gyerek.
- Ha a medál, anyámé volt, akkor hogyan került hozzád? – kérdezte kíváncsian Gabrielle.
- Mikor Lilyt és Jamest megtámadták, azonnal odasiettem, de már csak a romokat találtam – kezdte lerogyva a hideg padlóra hátát a falnak döntve. – Azt hittem, mindhárman meghaltak. Mikor elindultam, megláttam valami fényes tárgyat a földön. Csak, mikor felvettem, akkor jöttem rá, hogy azt a medált tartom a kezemben, amit Lily, annyira nagyra becsült
- Akkor indultál Pettigrew után – ült le mellé a lány fejét kedvese vállának döntve.
- Igen, és még most is minden vágyam, hogy elkapjam azt a szemét árulót.
- Én találkoztam vele.
- Hogyan?
- Mármint Malfoyéknál, és mondott valamit, ami azóta se megy ki a fejemből.
- Mit akart tőled az a féreg?
- Félre hívott és…
- Ugye nem maradtál vele kettesben?
- Sirius, had fejezzem be.
- Rendben.
- Pettigrew, tudja, ki vagyok.
- Ezt hogy érted? – kérdezte rosszat sejtve a férfi. – Csak nem buktál le?
- Nem, egyszerűen a képembe vágta, hogy anyám nem ilyen életet szánt volna nekem.
- Ez valami vicc?
- Én is ezt kérdeztem, és persze tagadtam mindent, de akkor Dumbledore igazgatót hozta szóba, és valami olyasmit mondott hogy ő mozgatja a szálakat.
- Beszéltél már erről valakinek?
- Nem, mert még én sem értem. Ha Pettigrew tudja, hogy ki az anyám…
- Akkor kötve hiszem, hogy a Sötét nagyúr nem tudja.
- Nekem úgy tűnt, senki nem tud róla, különben nem beszélt volna olyan halkan.
- Azért légy óvatos, az iskolában mindenki tudta, hogy Lily és apád kedvelték egymást. Talán Pettigrew csak ki akarta szedni belőled, hogy jól következtetett e, mielőtt előáll egy elmélettel az urának.
- Természetesen számoltam ezzel a lehetőséggel, éppen ezért úgy döntöttem, amint tudom, megkeresem az igazgatót és kikérem a véleményét ebben az ügyben.
- Jó ötlet. Azonban látom, hogy valami más is aggaszt – simított végig lágyan a lány arcán.
- Arról inkább nem beszélnék.
- Gabrielle, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- Igen, tudom – mosolyodott el a lány, felállva a földről. – Ezzel viszont nekem kell megbirkóznom.
- Ahogy akarod, de tudd, hogy rám mindig számíthatsz – mondta kedvesen a férfi, majd követve a lány példáját, ő is feltápászkodott.
- Szeretlek, Sirius.
- Én is szeretlek, cicám.
- Jut eszembe, Harryék tudnak már a dologról? Mármint, hogy apád és Hermione.
- Nem hiszem, és félek, hogy ebből még lesz balhé bőven, de miért kérded?
- Mert én is attól tartok, hogy ez a dolog a végén a barátságuk rovására megy.
- Sirius – szólt ezúttal nagyon komolyan Gabrielle megfogva a férfiállát, fejét maga fele fordítva. – Ha az öcsém, vagy Ron, vagy akárki más, szájára meri venni őket, az soha nem volt Hermione barátja.
- Jól van – sóhajtott a férfi. – Igazad van.
- Most, viszont muszáj mennem, mert reggel nem szeretnék elaludni – mosolygott a lány, majd búcsúzóul csókot lehelt szerelme ajkára és belépett az immár üres klubhelyiségbe.
„Vajon, Hermione megbocsát apámnak?” – tette fel gondolatban magának a kérdést Gabrielle, miközben betakarózott méregzöld színű paplanjával.
***
Másnap, a délelőtti órák villám tempóban repültek el, Gabrielle és Nathalie, szinte észre sem vették és már a nagyteremben ültek, az ebédjüket majszolgatva.
- Gaby, mond, mit tudsz a Dursley fiúról? – suttogta Gabrielle fülébe Nathalie.
- Csak annyit, hogy Potter unokatestvére, de mért kérdezed? – nézett kíváncsian, de legbelül rosszat sejtve a Piton lány.
- Ennyit én is tudok, de gondoltam, apád esetleg mesélt róla.
- Mostanában elég keveset beszélek apámmal és akkor is csak a suliról, de még mindig nem értem, mért érdekel téged Dursley. Csak nem tetszik neked? – kacsintott barátnőjére gúnyos mosollyal az arcán Gabrielle.
- Nem, fúj – húzta el a száját a másik. – Te normális vagy, Gaby, ő egy sárvérű.
- Akkor?
- Azt kaptam feladatomnak, hogy iktassam ki.
Gabrielle nagyot nyelt.
„Tehát jól sejtettem, hogy erre megy ki a játék” – gondolta a lány, átpillantva a griffendéles asztalhoz, szemeivel unokaöccsét keresve.
- Eddig, ugyan nem foglalkoztam a dologgal, de egyre közeledik a tavaszi szünet és arra gondoltam, te talán tudnál mondani róla valamit.
- Ezt nem a nagyteremben kéne megvitatnunk, Nat – próbálta elterelni a témát Gabrielle.
- Igaz, most úgy is lukas óránk lesz, gyere, menjünk egy üres terembe, ott beszélhetnénk – javasolta a lány, majd megragadva barátnője karját elkezdte húzni az ajtó felé.
- Nat, én a könyvtárba akartam menni, hogy felkészüljek a mai átváltoztatástan dolgozatra.
- Ugyan már, Gaby kezdesz olyan lenni, mint Granger.
- Ne sértegess.
- Oké, bocs, de mostanában alig dugod ki a fejedet a könyvtárból. Egyébként te milyen feladatot kaptál?
- Jobban tennéd, ha visszafognád magad, Nathalie, mert ha elfelejtetted volna, itt…
- A falnak is füle van. Tudom – húzta el a száját a barna hajú lány.
Gabrielle faképnél hagyva barátnőjét bement a könyvtárba és levéve a polcról egy vaskos mágiatörténettel foglalkozó könyvet letelepedett egy üres sarokban. Tudta, hogy a többiek hónapok óta kutatnak Hollóháttal és Hugrabuggal kapcsolatos iratok után, ő pedig segíteni akart nekik. Azonban, folyamatosan Nathalie szavai csengtek a fülében.
„Szólnom kellene Dumbledore-nak” – gondolta. – „Viszont így, hogy Nathalie elmondta nekem mi a feladata, ha megjelenne valaki a rendből, rögtön kiderülne, hogy én informáltam őket. Az is furcsa lenne, ha Dudley hirtelen úgy döntene, a Roxfortban marad, hiszen már majdnem minden évfolyamtársa tudja, hogy hazamegy a szünetre.”
- A fenébe is, így nem tudok koncentrálni – suttogta, majd becsukta a vaskos könyvet és rákönyökölve az asztalra tovább gondolkozott.
„Harry nem mehet vele, mert így ő is célponttá válna” – gondolta.
- Szia, Gaby – hallotta meg Lisa hangját a háta mögül. – Eddig azt hittem, tanulni jársz ide, és nem aludni.
- Nem aludtam, csak elbambultam – mosolygott. – Mit keresel itt Lisa?
- Téged, mármint Nat mondta, hogy megint a könyvtárban vagy és gondoltam megnézem ezúttal tényleg itt vagy e – mondta a szőke lány miközben letelepedett barátnője mellé.
- Hát, itt vagyok.
- Azt látom, de a gondolataid valahol nagyon messze jártak.
- Mond csak, Lisa, még mindig kedveled Dudleyt? – kérdezte suttogva, Gabrielle és bár nem akarta veszélybe sodorni barátnőjét nem látott más kiutat.
- Igen, de mért kérdezed? Csak nincs valami baj?
„De igen, Dudley veszélyben van” – gondolta a fekete hajú lány. – „A fenébe is, nincs jogom bárkit belekeverni.”
- Gaby, szólalj meg! Mi a baj?
„Nincs más megoldás, meg kell mondanom, lesz ami lesz.”
- Dudley veszélyben van.
- Hogyan?
- Halkabban!
- Bocsi, de hogy értetted, hogy veszélyben van?
- Merénylet készül…
- Merénylet? Akkor szólnunk kell az igazgatónak.
- Lisa, várj! Erről senkinek nem szólhatunk.
- De…
- Ha valaki megtudja a rendből, akkor kiderül, hogy kém vagyok.
- De Dudley…
- Hidd el, én is aggódom, de nem tehetek semmit.
- Mondj el mindent.
- A tavaszi szünetben akarják megtámadni, amikor Dudley nincs a Roxfortban.
- De csak vigyáz rá valaki, hiszen ő Harry unokatestvére.
- Csak általános védelmet kap, mivel Dumbledore úgy véli, Harry barátai nagyobb veszélyben vannak, mint ő.
- De az is valami.
- Sajnos nem, viszont, ha most hirtelen komolyabb védelmet kapna, az, gyanús lenne.
- Ebben igazad van, de van egy ötletem.
- Mi az?
- Mi lenne, ha Harry is vele utazna?
- Azt, képtelenség elintézni, főleg most, hogy az öcsém kikürtölte, Weasleyékkel tölti a szünetet.
- És, ha más utazna vele?
- Kicsoda?
- Mondjuk én?
- Lisa, ez…
- Tudom, hogy őrültség és azt is, hogy veszélyes, de segíteni akarok.
- Elismerem, hogy ügyes vagy és Dudley is sokat tanult, de képzett halálfalók ellen…
- Nézd, ha vele megyek, nem lesz egyedül és, ha kell, értesítem a Rendet.
- Nem lesz egyszerű elintézni és ugye tudod, mekkora kockázatot vállalsz? Ha nyíltan szembe szállsz velük, nem jöhetsz vissza a suliba, mert a többiek keményen megtorolják a dolgot. Azt, még elnézték, hogy nem voltál ott a bálon, de ez már nyílt állásfoglalás.
- Vállalom, nem érdekel, hogy mit gondolnak a többiek.
- Ahogy akarod.
- Azt viszont nem mondtad, kik lesznek a támadók.
- Elmondom, de kizárólag azért, mert remélem, legalább ettől észbe kapsz és lemondasz az ostoba tervedről.
- Azt ne várd.
- Fenrir Gryback és Nathalie.
- Nathalie? Mármint Nathalie Tomer?
- Igen, most már belátod, mért nem akarom, hogy oda menj?
- Nem fogok megfutamodni, csak azért, mert Nathalie rossz utat választott.
- Lisa…
- Nathalie és én, kicsi korúnk óta barátnők vagyunk, de amikor visszajöttetek a bál után, ő ellenem fordult. Te pedig, kockáztatva a lebukást kiálltál mellettem és vállaltad a véleményedet. Most rajtam a sor, hogy vállaljam a saját véleményemet és kiálljak az ügy mellett, amiben hiszek.
- Lisa, én inkább Fenrirtől tartok, nem Nathalie-tól.
- Honnan tudod, hogy vele megy? Egyáltalán honnan tudsz erről a dologról?
- Nézd, a részletekbe nem mehetek bele, de annyit elmondhatok, hogy a bálon nem csak beavatás történt.
- Ezt hogy érted?
- Minden új halálfaló – kezdte, az eddiginél is halkabban Gabrielle. – kapott egy személyre szabott feladatot.
- Ha ezt karácsony óta tudod, akkor mért nem szóltál róla az igazgatónak?
- Ez nem ilyen egyszerű. A sötét nagyúr mindenkivel külön közölte a feladatát, így senki nem tudja, mit kell csinálnia a többieknek.
- Akkor te honnan tudod, hogy Nathalie…
- Ő maga közölte velem, mikor megkérdeztem. Tudod, hogy Nat, soha nem tudott titkot tartani.
- Azt is ő mondta, hogy Fenrir Grayback elkíséri?
- Nem, azt én következtettem ki. Mivel mindenki kapott maga mellé valakit, aki felügyeli a feladat elvégzését.
- Akkor te is… – kezdett bele Lisa, majd hirtelen elhallgatott.
- Az én esetemben más a helyzet, de ezt inkább hagyjuk – sóhajtott Gabrielle.
Karácsony óta rengeteget gondolkozott, ám úgy érezte hiába oldott már meg bonyolultabbnál-bonyolultabb rejtvényeket, ez az ügy kezdi meghaladni az erejét. Szerette a nevelőszüleit, és soha nem bántotta volna őket, azonban tudta, itt nem csak róluk van szó. Ha lebukik, most talán megóvhatja őket, de kém nélkül a rendnek nem lesz esélye, hogy legyőzze Voldemortot.
- Bennem megbízhatsz – szólt kedvesen barátnője vállára téve a kezét Lisa.
- Tudom, Lisa, de ez az én problémám. Éppen elég, hogy az életedet kockáztatod, az unokaöcsémért, ne akard még az én gondomat is a nyakadba venni.
- Ha gondolod, a következő roxmortsi hétvégén beszélhetünk Dudleyval – mondta Lisa, elterelve a témát.
- Mégis hogy akarsz beszélni vele annyi ember előtt? Vagy elfelejtetted, hogy Nathalie, Malfoy és még ki tudja hány ember lesz ott?
- Nem, de talán elhívhatnád valami olyan ürüggyel a többiek közeléből, hogy apád hívatja.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, mellesleg apám így is olyan, mint egy pokróc mostanában. Nem szeretném még jobban magamra haragítani.
- Akkor hivatkozz Black professzorra.
- Sirius, Harry keresztapja. Ha a fülébe jut, hogy rá hivatkoztam, követelni fogja, hogy mondjam el mért.
- Akkor úgy kell intézzük, hogy ne jusson a fülébe.
- Nem lesz egyszerű.
- Ez, igaz, de te magad mondtad, hogy nincs más lehetőség.
- Rendben.
***
Eljött a hétvége. A diákok már alig bírtak magukkal, hiszen a téli szünet óta először hagyhatták el a kastélyt. Gyönyörűen sütött a nap.
- Akkor, ahogy megbeszéltük – mondta Nathalie a kapuban. – Mivel beszélnem kell a faluban valakivel, így, majd a három seprűben találkozunk.
- Oké – egyezett bele Lisa és Gabrielle.
- Kapóra jött Nathalie találkája, így legalább őt nem kell lerázzuk – mosolygott a szőke lány.
- Nekem gyanús, hogy nem mondta, kivel találkozik.
- Úgy érted, lehet, hogy most beszéli meg a részleteket…
- CSSSS – csitította barátnőjét Gabrielle a lány szájára téve mutató ujját. – Inkább menjünk, mert nekünk is…
- Gabrielle – hallotta meg apja hangját a háta mögül. – Beszélhetnék veled?
- Most készültünk elmenni a faluba.
- Az megvár és bizonyára Miss. Renwood sem fog eltűnni.
- Menj csak előre, Lisa nem sokára én is utánad megyek – mondta Gabrielle, biztatóan rámosolyogva barátnőjére.
- Biztos?
- Persze, menj csak.
A szőke lány kissé letörten hátat fordított és ott hagyta a párost. A két Piton belépve a férfi lakosztályába, leültek egymással szemben.
- Miről akartál velem beszélni? – tért a lényegre Gabrielle.
- Nézd, te és Black, szóval…
- Ha megint Siriust akarod ócsárolni, akkor már megyek is – állt fel hirtelen a lány.
- Nem erről van szó, kérlek hallgass végig.
Gabrielle megnyugodott és visszaült. Érezte, hogy apjának nem kis erőfeszítésébe került, hogy rászánja magát egy ilyen beszélgetésre.
- Valószínűleg, soha nem fogok rájönni, hogy miért, de szeret téged és látom, hogy te is őt. Kérlek, ne szólj közbe – emelte fel a kezét mikor látta, hogy a lány félbe akarja szakítani. – Azt, viszont megértem, hogy nekem jót akartál, mikor beszéltél Hermionéval. Azonban, tartok tőle, hogy mindkettőnket félre ismertél.
- De apa…
- Ő még egy kislány és egyébként sem várhatod, hogy egy ilyen megkeseredett vén denevért válasszon.
- A Szépség is beleszeretett valamiért a szörnyetegbe – suttogta maga elé, ám nem elég halkan.
- Ezt hogy értetted?
- Sehogy, csak…
- Emlékszem, az öcséd is említett valami hasonlót a nyáron.
- Mégis mit?
- Weasleynek magyarázta, hogy ez valami mugli mese.
- A Szépség és a Szörnyeteg?
- Igen, azt mondta, teljesen olyanok vagyunk, aztán nevetni kezdett.
- Mármint te és Hermione? – kérdezte a lány és már kevés hiányzott, hogy elnevesse magát.
- Igen, de látom, hogy te is mulatságosnak tartod. Elmondanád, hogy mi olyan vicces?
- A Szépség és a Szörnyeteg, valóban egy mugli történet, egy tündérmese.
- És mi olyan vicces?
- Ahhoz ismerned kéne a történetet.
- Mond el.
- Elég hosszú.
- Időnk van bőven.
Gabrielle nagyot sóhajtott. Tudta, hogy most nem fogja tudni lerázni az apját.
- Rendben. Valahol, messzi tájon, vadregényes szép vidéken, gyönyörű palotában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amit valaha is kívánhatott, mégis kapzsi volt irigy és önző. Egy hideg téli éjszakán egy öregasszony kért szállást éjszakára és cserébe egyetlen szál rózsát ajánlott. A herceg elzavarta, ám a nő nem adta fel és azt mondta neki, meg ne tévessze a rút külső, mert a szépség a belsőben lakozik. Viszont, mikor a herceg így sem adta be a derekát, az öregasszony kámforrá lett és egy csodaszép tündér állt a helyén. A herceg ezután, már hiába próbált mentegetőzni, mert a tündér tudta, hogy szikrányi szeretet sincs a szívében. Büntetésből szörnyé változtatta és megátkozta a kastélyt és annak minden lakóját. A rózsa pedig, a tündér virága, varázslatosan virít majd az ifjú huszonegyedik születésnapjáig. Ha addig képes lesz megszeretni valakit, és szerelme viszonzásra lel, mielőtt az utolsó szirom is lehull, megtörik az átok, ha nem, szörnyeteg marad örökre.
- Ez mind nagyon érdekes, de mi a lényege? – kérdezte kissé türelmetlenül a férfi.
- A lényeg az, hogy a szépség a belsőben lakozik.
- Mi lett a herceggel?
- Egy fiatal lány, Belle tévedt a kastélyba és egyszerűsége, valamint kedvessége meglágyította a szörnyeteg szívét. Én pedig úgy gondolom, hogy Hermione sokban hasonlít rá.
- Ezt hogy érted?
- Belle sem a szörnyeteget látta a hercegben, hanem egy érző lényt – mosolyodott el a lány. – Aki zárkózott, néha akaratos, indulatos, de emellett intelligens, kedves és bátor.
- Szerinted ő is ilyennek lát?
- Meggyőződésem, hogy Hermione képes a dolgok mögé látni.
- Én nem így látom, hiszen a veszekedésünk óta még csak rám sem nézett.
- És arra nem gondoltál, hogy attól tart megint leordítod valamiért a fejét?
- Potter és Weasley valószínűleg telebeszélték a fejét.
- Nézd, apa. Hermione egy okos fiatal lány, és biztos vagyok benne, hogy szeret téged, de ha nem leszel képes megbízni benne, akkor el fogod veszíteni.
- De…
- Valamint – folytatta, meg sem hallva apja közbeszólását. – ideje lenne megbékélned végre az öcsémmel és felfognod, hogy ő nem olyan, mint az apja volt. Petúnia és Vernon egészen a mostani nyárig úgy kezelték, mintha egy elmebeteg lenne, akit folyton rejtegetni kell. Nem voltak barátai, egészen addig amíg be nem került a Roxfortba.
Piton lehajtotta a fejét, úgy hallgatta tovább a lányt.
- Sajnálom, eléggé elkanyarodtunk a témától – mosolyodott el Gabrielle. – Egy szó mint száz, azt javaslom, gondold meg mit csinálsz.
Piton felemelte a fejét és mikor belenézett lánya égszínkék szemeibe, ismét azt érezte, amit oly sokszor mostanában. Gabrielle-nek igaza van. Mindezek után a lány úgy döntött magára hagyja a férfit a gondolataival. Elköszönt és elhagyva a pincét elindult, hogy megkeresse Lisát Roxmortsban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
